71.
A sötétség könnycseppjei
Hajával eltakart a homály,
S újra érzem, mi régen fájt.
Szemem vörössé vált véremtől,
Azóta félek az erős fénytől.
Csendben megbújtam a homályban,
S csak néhány patkány zavart magányomban.
A sötétből figyellek lemaradva,
Szívemmel torkomba szorulva,
Fagyos és durva kezemmel,
Szerelmes, sötét szívemmel.
Figyellek éjjelent a zord utcákon,
Mikor végignézel szürke arcomon.
Aztán ijedten szaladsz haza,
Mikor kezemtől felborul egy kuka.
Érzem vesztem, hát indulok!
A falak mellett, árnyként suhanok.
Egy tudatlan macska rám förmed,
De elhalkul, mihelyst ránézek.
Hirtelen elhalkult az utca,
S ráléptem a hazavezető útra.
A szikrázó lámpafények,
Tompulva hozták el a sötétséget,
Szemeim kémlelték a vöröslő messzeséget,
Testem kapkodva kereste a menedéket.
De hiába! Elárasztott a szikrázófény,
Testem pillanatok alatt vált semmivé.
Sötét lelkem siratja testét,
S egyetlen, igaz szerelmét.
Vác, 2007. május 11.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek