90.
Szenvedés
Gondolataim úgy szállnak, mint égen a felhők.
Az idő vaskerekét, rozsda marja.
A szél, csak a szemetet hordja.
A holtak az utcán sétálnak, s üresek a temetők.
A folyók lassan kiapadnak,
Helyet hagyva a homálynak.
Sziporkázó szánalom szuszog szomjasan,
Fagyos fájdalmat fújnak felém.
Nyomorult nyár nyújtogatja nyelvét.
Bűnös barátaink bólogatnak boldogan.
Magam vagyok hideg testemben.
A világ új arcát mutogatja,
A változást, senki sem látja.
Lelkem fogoly börtönében.
Lelkesen csókot küld a fájdalom.
Senki sem hallja a hangom.
Vigyorgó vadság vándorol,
Korcs kórság kóborol.
Ha halvány halál hívogat,
S sértő sajnálat simogat.
Tévedésből száműztek ide.
Kimondani fáj, hogy rab vagyok.
Ki tudja, hogy mikor szabadulok?
A szél? A folyók? Vagy az idő kereke?
A testem lassan rohad el,
De lelkem elmenekül idővel.
Vác, 2007. február 14.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek