341. bejegyzés:
Doktor Úr
- Szenvedés. Szerelmi bánat. Ha ezeket a szavakat halljuk, legtöbbször egy nőt képzelünk el szenvedő alanynak. Nők! Törékeny és sebezhető lényeknek tartjuk Őket, mi férfiak, de a látszat csal.
Mindig elmosolyodok, mikor férfiak beszélnek a kapcsolataikról. „A barátnőm így, a barátnőm úgy.” Gyengék vagyunk. A világ kezdete óta nők uralkodnak a Földön. Hiába szólnak mítoszok, legendák királyokról és hadvezérekről. Őket is nők irányították… akkor is, ha csak a háttérből.
Persze igazságtalan dolog lenne, ha ilyen módon általánosítanék. Nem lenne helytálló. A praktizálásom során, nem egy olyan nővel beszélgettem, akiket még nem rontott meg az élet és a társadalom. Azt kell, hogy mondjam: A nők, azokat a férfiakat keresik, akiket nem lehet megszelídíteni. Hiszen a nők is szeretnek vadászni, és abban a vadban lelik örömüket, amiért meg kell küzdeniük.
A páciensem, egy középkorú férfi volt, akit egy nő tett taccsra. Az első néhány kezelés után már éreztem rajta, hogy ezen nagyon nehezen fogja magát túltenni. Mindig sírva fakadt, mikor elértünk a szakításuk pillanatához.
- Nézze Doktor Úr! Ez a lány… - nagyot nyelt, majd mély lélegzetvételek után folytatta. – Nagyon szeretem. Sosem éreztem még ilyet. Mintha belülről emésztene el az érzés. Bármit megtennék érte. Bármit! Megváltoztam a kedvéért. Régen, egy nővel sem foglalkoztam ennyit, egy nő sem fogott meg ennyire, mint Ő. Köré építettem az életem. – hangja elcsuklott. – Mért így kellett történnie? – sírt. zokogott, mint egy gyermek.
- Ez egy korábbi felvétel a beszélgetéseink közül. A második hónap végére úgy láttam rajta, hogy nincs motivációja. Életuntság, levertség és mély depresszió jellemezte.
Sajnáltam, hogy valakit ennyire össze tudjon roppantani egy nő. De nem Ő az első, aki öngyilkosságba menekül. Számos ilyen esettel találkoztam már, mint ahogy Önök is, Uraim! – megigazgattam a szemüvegemet, majd hátradőltem a fotelben, és a bal lábam átvetettem a jobbon.
- Szóval, Ön úgy látta, hogy nem beszámítható? Gondolom, ezért utalta be a pszichiátriára?
- Igen. Gyógyszeres kezelést javallottam neki és csoportterápiákat.
- Hogy reagált az áldozat?
- Tiltakozott. Könyörgött nekem, hogy ne tegyek ilyet! Nem utasíthatok senkit sem, az akarata ellenére. Tudják, egy pszichológust is megvisel egy jó ember halála.
- Ismerte közelebbről is? Jóban voltak? – kérdezte a nyomozó.
- Tizenegy hónapos kezelés során, sokat megtudhatunk egy emberről. Vele hetente kétszer két és félórát beszélgettem, majd a második hónap második hete után, heti négy alkalommal keresett fel.
- Értem. Kiderült, hogy mért szakított az áldozat a barátnőjével?
- Természetesen. A lány kiszeretett az áldozatból. Az emberek nagyon érdekesek. Talán a legbonyolultabb élőlények a Földön. Gondolkoznak… bár nem mindegyikük. A vágyak és az álmok a hibásak. Minden nő és férfi szerelmes lesz, legalább egyszer az életében.
Mindegyikük elképzeli, hogy milyen lehet, mit kaphat a másiktól. Ha beteljesedik, vagyis többé már nem kell sóvárogniuk, akkor jön a kérdés: „Vajon azt kaptam, amit akartam? Erre vágytam annyira?” A legtöbb ember elégedetlen. Az elégedetlenségük, pedig a boldogtalanságukból fakad. Mindig másra vágynak. A megszokások idővel unalmasság válhatnak, ha hagyják ellaposodni a kapcsolatukat.
Az emberek vágynak az újra, az izgalomra… István jó ember volt. Nyugodjék békében!
- A lány is meghalt. Valószínűleg öngyilkos lett, az áldozat halálhíre hallatán.
- Szörnyű! – döbbenten figyeltem a nyomozót.
- Az. Hasba szúrta magát egy ollóval. Tegnap este találta meg a főbérlője a fürdőszobában.
- Biztos, hogy öngyilkos lett? – kérdeztem.
- Minden nyom erre utal. Köszönöm az idejét. Sokat segített! – felálltak a nyomozók. – Azt hiszem, lezárhatjuk ezt a tragikus ügyet.
- Szívesen segítettem! – kezet nyújtottam az uraknak, majd kikísértem Őket. Visszasétáltam a fotelhez és leültem. Magam elé vettem a dossziémat, amiben István aktája is benne volt. Letettem az asztalra nyitva. Felálltam és töltöttem magamnak egy italt. Felsóhajtottam:
- Drága barátom! Jobbat érdemeltél volna, annál a riherongy kurvánál! – elmosolyodtam. – Könnyű dolgom volt. Még a rendőrök is azt hiszik, hogy öngyilkos lett. – kiittam a pohár tartalmát, majd letettem az üvegasztalra. – Bár tudnám, mit ettél rajta annyira! Mondjuk… jól szopott. – felkacagtam, majd visszaültem a fotelbe és kezembe vettem a dossziét.
Utolsó kommentek