335. bejegyzés:
Megtörve
12.Fejezet: Kálvárián
- Csak egy okot mondj, amiért ne öljelek meg! –suttogtam a fülébe, majd szépen lassan levettem a ragasztót a szájáról. Verejtékezett és sírt, arcát elöntötte a víz.
- Mert az apád vagyok! – fakadt ki, mint egy gyerek. Valójában mindig is az volt. Egy gyerek. Nem volt képes túltenni magát a saját fájdalmain. Ahelyett, hogy épített volna, csak rombolt. Most, hogy magam előtt látom ilyen szánalmasnak és kiszolgáltatottnak, még annyira sem esik meg rajta a szívem, mint ezelőtt. „Legalább lenne benne tartás! Ne könyörögne az életéért, mint egy darab szar!” „Valóban! Mért nem képes bevallani a hibáit, a bűneit? De mit érnénk el azzal? Nem akarok bűnbakot keresni… hiszen úgy is tudjuk, hogy Ők baszták el.” „Ne légy elhamarkodott! Hiszen, Te is hibás vagy!” „Én?” „Ó, igen! Mert nem érted meg Őket. Nyilván okuk volt inni, nem?” „Ez megoldás? Ez lenne a kibaszott megoldás a problémákra? Hogy iszok, baszd meg!? Lófaszt! Ne rajtam töltse ki a dühét! Ha valaki nem képes túltenni magát dolgokon, akkor kérjen segítséget!” „Talán nekünk is segítségre lenne szükségünk? Hihi!” „Rajtunk, már senki sem segíthet!”
Másnap reggel Noémi az ágyam mellett ült. Várta, hogy felébredjek. Egész nap együtt voltunk. Persze arra ügyelni kellett, hogy az orvosok meg ne lássanak minket, mert a betegek között nem lehet kapcsolat. „Bolondok! Ha tudnátok, amit én tudok.” Jó idő volt. Kint, a pszichiátria kertjében feküdtünk, és beszélgettünk a zöld pázsiton. Megnyugtató és felemelő érzés kerített hatalmába. Azt kívántam, bárcsak örökké tarthatna.
Ez volt az első nap, hogy nem ebédeltem. „Étel nélkül egész nap. Meg is látszódott rajtunk. Nem csak a kefélés miatt fogytunk le, hanem attól is, hogy nem ebédeltünk.” „Tudom. Persze az orvosok nem szóltak. Minek is szóltak volna? Hiszen itt is, mint minden közintézményben ellopták az ételt! Így a dolgozók és családjuk jól lakott abból a kajából, amit az állam a betegeknek fizetett.”
Minden percemet Noémivel szerettem volna tölteni. Ennyi idő eltelte után már híre ment annak, hogy a kórházban sziesztázok. Egyre több osztálytársnőm és iskolatársam látogatott meg engem. „Jó érzéssel tölti el az embert, ha sokan szeretik őt. Elhiszi, hogy fontos valakinek.”
- Mért mondod el ezt nekünk? – szakított félbe apám. Rá mosolyogtam, majd félretettem a diktafont, felálltam a székből és néhány lépésre tőle megálltam.
- Azért, mert jól esik! – ránéztem anyámra, aki még mindig eszméletlen állapotban feküdt a falnak támasztva. – Mindent elvettetek tőlem. Mindent! Semmim sincs, csak az emlékeim. És akár tetszik, akár nem, végig fogod hallgatni. Nincs más választásod.
- Engedj el fiam! Segítünk! Rendbe hoznak az orvosok.
- Rendbe? Mért, szerinted mi bajom van?
- Nem vagy önmagad!
- Úgy mondod, mint aki olyan kurvára jól ismer! Tudod is te, milyen fiad van? – azzal visszamentem az asztalhoz, és ismét kézbe vettem a diktafont.
Alkonyodott. Noémi és én kint ültünk a kálvária tetején. Megcsókolt. Olyan gyönyörű volt, ahogy az alkony fényei játszottak a szőke hajával. Ujjaival beletúrt a hajamba. A másik kezével pedig a combtövemet simogatta. Mosolygott, kivillantak hófehér fogai.
- Mi ez a kemény, Tibike?
- A mobiltelefonom.
Felkacagott. Olyan szépen nevetett. Mély hangja megnyugtató volt.
- Mondd még egyszer!
- Micsodát? – kérdeztem.
- Hogy a mobiltelefonod az!
- A mobiltelefonom. – felkacagtam. Együtt nevettünk, majd hirtelen belenyúlt a nadrágomba. Szemeiben izzott a vágy.
- Nem csak a telefonod kemény. – azzal vadul megcsókolt és hátradöntött a zöld fűben…
„Hát persze, hogy nem csak az kemény! Te kis buta! Mégis mit hittél? Meséld tovább! A szaftos részletek még csak most jönnek!” „Nem.” „Hogyhogy nem?” „Úgy, hogy nem! Nem akarom elmesélni.” „Mért nem?” „Nem tartozik másra. Csak Noémire és rám!” „Meg rám.”
Folytatás következik...
Utolsó kommentek