298. bejegyzés:
Kedves Olvasóm!
Most egy olyan verssel szeretnék Nektek kedveskedni, amit egyik nagyon kedves Barátom írt. Fogadjátok sok szeretettel!
DiLaen: Neked
Bűzölgő mocsokban fekszik mélyen,
Mint megannyi tépett hulla fészke.
Hegyből tör ki énem igaz éne,
Feszíti hegyem lángoló vére.
Ömlik a sok üres szó, szegények,
Fájdalmam kifejezni rég vének,
Fizettetik velem lelkem bére,
Hogy olvasva őket értsed végre!
Bármit hozzon is a holnap kénye,
Jót tenni nekem késő már véle,
Mint a szellem palackjának széle,
Úgy tárul elém végtelen vége.
Soha nem, ó most már sosem kéne,
Most mégis belenézek a mélybe,
És nem látom az alját a fényben,
Úgy csorbul ki belé szemem éle.
Kéne már, most már úgy kéne végre,
Megváltás nekem ide elébem,
Végre életem áldozzam érted,
De már késő rég minden reményem.
Ki vehetné tőlem bűzös vérem,
Hogy csak tiszta ereimmel éljek?
Hogyan és hol és mit vétettem el?
Hogy nincs ő, kiért adnám életem.
Itt volt vélem, igen, jól emlékszem,
Elvitte tőlem borzalom régen,
Elhagyott, vagy talán küldtem én el?
Engem az most már minek érdekel!
Búcsúzásnak fájdalom nem léte,
De él az, él, ahogy idő éled!
Hogyan múlhatnak el így az évek,
Ha az életem egyedül élem?
Kínlódom a szavak tengerében,
Mindössze cseppek mik szólnak szépen,
Recseg és ropog a tükröm képe,
Végre már tényleg halványul fénye.
Leborulok utoljára még, de
Felejtsed el Isten, igen, kérlek,
Kegyelmed nekem többé nem érdem,
Hiába adod már hétről-hétre.
Utolsó kommentek