279.
Levél Kosztolányi Dezsőnek
Ha én írhatnék Önnek levelet,
Nem egyet, nem kettőt, hanem ezret!
Megírnám minden örömöm, s bánatom.
De tudom, nem olvashatja e nyöszörgést,
S hiába írnék magasztos köszöntést…
Rég föld alatt pihen, s én nem láthatom.
Én apa nélkül nevelkedtem,
S jó szóért fájó szívvel epekedtem.
Sírtam, s most is sírok, ha csak erre gondolok.
Remegőn a Duna-partján;
Korán, hajnalok hajnalán.
Csendben, egy verses kötetet olvasok.
Rám néz, hömpölyög a Duna,
Még most sem értem, mily fura.
Az arcát nézem, s látom benne arcom.
Csak panaszkodnék Önnek, mint egy gyermek,
S kérném, mint apa a fiát (bár nem lehet),
Úgy csókolja homlokom!
Tudom, most sokan bántani fognak,
Mások meg szánakoznak,
S kérdik: „Ilyet hogy írhatok?”
De… mikor olvasok a szegény kisgyermekről,
Én egyszerre megfeledkezek mindenről,
S magam előtt látom a kormos szénégetőt.
Budapest, 2009. augusztus 24.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek