117.
Buszra várva
A nap az égen magasan jár,
A megállóban sok-sok ember vár.
Köztük egy kismama,
Kezével hasát simogatja.
Egy idősebb férfi ül a padon,
Ügyel, hogy fejének alátámasszon,
Borszagú inge, vörös orra,
S le-lecsukódó szeme viszont elárulja.
Két férfi a munkáról beszél,
Hogy az új főnöktől mindenki fél.
Egy férfi nevetve töri meg a csendet,
Mert barátja mondott egy viccet.
Én a falat támasztom,
S inkább a csendet választom.
Cipők kopogásai üzennek fülemnek,
S kíváncsiságom szemeimnek.
Egy fiatal diáklányka az,
Ki szívemet megdobbantja.
Kék szemeivel rám néz,
S tekintetével megigéz.
Vágyakozó pillantásom elárul,
Kicsi kezében a könyv bezárul.
Lassan megfordul, s rám kacsint,
Majd hófehér kezével felém int.
Hosszú haja vállára omlik,
Lábam a kavicsokban meg-megbotlik.
Melléállok, nagyot nyelek.
Rabul ejtettek a kék szemek.
A lány erősen szorítja könyvét,
S én csak bámulom kökény kék szemét.
Sosem láttam még ilyen szépet,
Fiatal és ártatlan gyönyörűséget.
Keblei ki-kivillantak blúza mögött,
Szemeim bekukucskáltak a gombok fölött.
S formás kis combja levegőt vett,
Mikor a szél szoknyát lebegtetett.
Ó, az a finom és selymes bőr!
Ezer közül megismerem hófehér színéről.
Azok a vörös ajkak,
Csinos fogakat takarnak.
Itt a busz. Észre sem vettem,
Csak a lányt követtem, őt figyeltem.
Szívem megrezzen és megdobbant,
Mikor ajka, egy srác csókjától lángra lobbant.
Bután bámultam magam elé.
Inkább nem is néztem a lány felé.
Csak lopva-lopva tekintettem,
Kiábrándulva és csalódottan figyeltem.
Figyeltem szerelmük hevét,
S irigyeltem a srácnak a helyét.
Úgy habzsolták egymás ajkát,
Mintha félnék a holnap bizonytalanságát.
Ó, azok a kökény kék szemek,
Azok az érett keblek,
Azok a gyönyörű lábak,
S azok a vöröslő ajkak!
Nem szólok. Nyílik az ajtó,
S én vagyok az egyik leszálló.
Még utoljára visszanézek,
Hogy a lány szemébe nézzek.
Budapest, 2008. május 15.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek