332. bejegyzés:
Megtörve
11.Fejezet: Noémi
„Sokan azt mondják, hogy az ember a halála pillanatában mindent újra átél. De mégis, ki hiszi el, amíg Ő maga át nem éli?” „Gondolom, most sajnálják, hogy nem döglöttünk meg akkor? Szépen, csendben, fájdalommentesen. De nem! A fájdalmat választottátok.” „Nem Ők választották. Hanem mi.”
- Meg ne halj! – a hang eleinte távoli volt. – Ébredj!
Arcomat erős ütés érte, amitől résnyire kinyílt a szemem. Homályosan láttam az alakot, aki hozzám beszélt.
- Meg ne halj nekem! Szedd össze magad!
A harmadik pofontól már egészen kijózanodtam. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy mi történhetett. Elszomorodtam, hogy nem sikerült.
- Ki akartuk mosni a gyomrod. – szólt hozzám a nővérke, aki közben az infúziót nézegette.
- Mit szedtél be? – vágta közbe a szakállas, szemüveges doktor, aki megmentett.
- Nem tudom. – feleltem kimerülten és még mindig álmosan. – Mi történt?
- Kómában voltál. – förmedt rám a főorvos asszony.
- Kitől kapta a tablettákat? Gyuritól kapta?
- Tabletták? Milyen tabletták? – próbáltam adni a hülyét. Most nagyon nehezemre esett, mert még mindig éreztem a pirulák hatását.
- Kitől kapta? Mondja meg! – a főorvos asszony olyan közel hajolt hozzám, hogy majdnem összeért az orrunk.
- Találtam a fiókomban. – böktem neki oda, majd elfordítottam a fejem a fal felé, mert zavart a közelsége. Hátrébb húzódott, majd megfordult és kiment az ajtón.
- Pisilnem kell! – szóltam a nővérkének.
- Ó! Rendben. Gyere, hagy segítsek! – megfogta a karomat és felültetett, majd az ágy mellett lévő furcsa alakú edényt a kezembe nyomta.
- Ez meg mi? – néztem rá kérdőn.
A nővérke lemosolyodott. Kiment a szobából. Ekkor vettem észre, hogy másik szobába tettek. a „megfigyelőbe”. Egy hatalmas üvegfal választotta el a nővérszobától. „Nagyszerű! Most már kukkolni is fognak. Hogy tegyem őket teherbe!” Miközben szemügyre vettem ezt a csöpp kis lyukat, próbáltam nem mellé húgyozni. „De kurvára jó!” A térdeimmel az ágynak támaszkodva, egyik kezemmel a tökömet, másikkal pedig a kacsát fogva küszködtem, hogy ébren maradjak. Közben az infúzió szépen lassan csepegett. „Még ez a szar is meggátol a mozgásban. Mikor szedik ki belőlem?”
„Tudod nagyon jól, hogy mi erről a véleménye! Hiszen, már egyszer elmondta. Hülye fasz! Mért kell ennyit tökölni velük?” „Mert még nem szenvedtek eleget! Bár az, amit tőlem kapnak, nem fáj kellőképpen, de jól fog esni.” Közelebb hajoltam reszkető arcához és a fülébe suttogtam: „Tán csak nem félsz tőlem?” Bólogatott, hogy igen. „Hm. Isten megbocsát! Én nem.”
Másnap elbeszélgethettem mindenkivel. Noémi volt az első, aki számon kért. Később a húgom, majd Tamás, legkedvesebb gyerekkori barátom. Elmesélték, hogy több mint nyolc órán keresztül voltam kómában. A húgom zokogott. Tamás meg nem akarta elhinni, hogy ezt tettem. Nővérem és Ágoston nem szólt semmit sem. „Talán nem is tudtak a dologról. Eléggé diszkréten kezelte mindenki.”
Gyurit másnap elbocsájtották a kórházból, de visszajárt kezelésekre. Megkeresett engem és meg is talált a dohányzóban.
- Szia, Tibi! – kezet rázott. – Jobban vagy?
- Szia! Köszönöm, sokkal jobban, amint látod. – szemei vörösek voltak, talán az alkohol elvonástól, talán a kialvatlanságtól. – Sajnálom.
- Ugyan! Ne sajnáld! – elmosolyodott és megveregette a vállamat.
- Miből jöttek rá? – kérdeztem.
- Hárman voltunk aznap rosszul. Marcsi, Te meg én. – megköszörülte a torkát, nyelt egy nagyot, majd folytatta – Eléggé levágós. Mivel nekem amúgy is sok minden van már a rovásomon, jobbnak találták az okosok, ha kibasznak innen! De kezelésekre visszajárhatok.
- Mindenki Téged okol. Pedig, én szedtem be a gyógyszert. Senki sem kényszerített…
- Tudom. Ne hibáztasd magad miattam! Jobb lesz így. Látjuk még egymást.
Aznap este, olyan kilenc óra fele, Noémi és én kint voltunk az Elme kertjében. Beszélgettünk és élveztük a jó időt. Úgy röpült el az idő, hogy észre sem vettük.
- Mennünk kéne, nem? – ránéztem a mobilra, ami háromnegyed tízet mutatott.
- Valószínűleg, ha nem akarjuk kint tölteni az estét a szabadban.
Szépen, lassan beértünk az épületbe. A lépcsőfordulónál megfordultam, mert Noémi hátra maradt – hirtelen megcsókolt.
Nem tudtam hova tenni a csókot. „Hiszen neki van barátja. Ez így nem helyes.” „Na végre! Valami izgalom. Hallgass rám, ez a lány arra vár, hogy belenyúljunk a bugyijába.”
Noémi megtett néhány lépcsőfokot fölfelé, hátrafordult és megkérdezte:
- Na, mi az? Nem jössz?
- De… de… megyek. – dadogtam zavartan. – Ezt mért kaptam?
- Hiszen Te is akartad, nem?
Aznap éjjel mosollyal az arcomon aludtam el. Jó érzéssel töltött el, hogy Noémi szeret. Épp mikor behunytam a szemem, ismét megszólalt a hang a fejemben. „Nem gondolod, hogy korai még aludni? Mi lenne, ha átmennénk hozzá egy picit?” Felültem az ágyban és körbenéztem a szobában, de sehol senki. A nővérek tévét néztek és be volt húzva a sötétítő. „Na! Ezek aztán figyelnek rám!” Kitakaróztam és belebújtam a papucsomba, de nem álltam fel. Az ágyamon ülve gondolkoztam, és kettős érzéseimmel küszködtem. „Gyerünk már! Kelj fel! Menj át és tedd magadévá!” „Te beteg vagy! Van barátja és különben sem egyedül van a szobában.” „És nem lehet Őt kihívni?” „Nem hallasz tisztán? Nem érted meg? Van barátja!” „Majd elmúlik. Szerinted mért csókolt meg? Minden egyes nő, akit ismertem ezen a kibaszott világon, azok egytől-egyig szemérmes ribancok voltak! Minden nő arra vágyik, hogy jól megkeféljék! És aki mást mondd, az nem csak hazug, de még álszent is.” „Noémi nem ilyen.” „Valóban nem? Hát szerinted, milyen?” „Ő figyelmes és kedves…” „És kurvára be van rád indulva! Haha! Ne legyél hülye pöcs, baszd meg! Ha neked nincs tököd, akkor majd én megbaszom helyetted.” „Hagyd abba! Elég! Veled ellentétben, én hiszek a szerelemben és a romantikában.” „Romantika? Gratulálok! Tudod mi a baj veled? Az barátom, hogy naiv vagy! Ki kíváncsi rád és az elcseszett költészetedre? Ki kíváncsi arra, hogy mennyire érzékeny vagy? Mondok neked valamit. Ha így folytatod, akkor minden nő meg fog taposni, mert az emberek kegyetlenek és szeretnek játszani a gyengékkel! És akkor majd sírni fogsz! Megint… mint oly sokszor már. Most hallgass rám, ne légy ostoba!” „Nem tehetek róla, ha én ilyen vagyok.” „Hát legyél másmilyen!” „Nem tudok másmilyen lenni.” „Dehogynem! Csak akarni kell… segítek!”
Folytatás következik...
Utolsó kommentek