304. bejegyzés:
Megtörve
6. Fejezet: Gyuri elmegy
Nagy bánatomra, nem maradtak sokáig nővéremék. Még egy-két órácskát beszélgettünk, majd utána elköszöntek tőlem és elmentek. Közben a dohányzóban mozogtak a népek. Volt, aki jött és volt, aki elment hosszabb-rövidebb időre. Gyuri is elment. Csak most tűnt fel, miután a nővéremék elmentek. Észre sem vettem, hogy elment mellőlem.
- Tibi! – szólított egy hang a folyosó végéről. Gyuri volt. Megörültem neki, és elgyűrtem a cigit, amit csak félig szívtam el. „Szerencsére, a nővéremék elláttak két doboz cigivel. Bízom benne, hogy elég lesz egy darabig.” Gondoltam magamban.
- Tibi! – egészen közel volt már hozzám. Ugyanis sietősre fogta lépteit. Zaklatottnak és feldúltnak tűnt. – Adsz egy cigit? – kérdezte fújtatva. Nekem kitágult a pupillám és a fogaim megvillantak kicserepesedett ajkaim közül. Kacagni kezdtem és közben a kezemmel a zsebemben matattam a cigis doboz után. Felnyitottam a tetejét és feléje nyújtottam:
- Vegyél barátom! Addig, míg van. Tudod, nem sajnálom! – a kacagástól kicsordult a könnyem. Sokan felfigyeltek a hahotázásomra, de ez a legkevésbé sem érdekelt.
- Képzeld! Hazamehetek. – mosolygott rám Gyuri. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy mit mondd, néhány percembe tellett, mire meg tudtam szólalni.
- Nahát, ez nagyszerű hír! – finoman megütögettem a vállát és arcomon ismét mosoly feszült. Bár a szívem legmélyén sajnáltam a dolgot, és fájt, hogy magamra hagy.
- Hazamehetek! – kurjongatta a dohányzóban. „Haza!” Mormogtam magamban. Arcom hirtelen komor lett. Belegondoltam: „Mi lesz, ha egyszer nekem is haza kell majd mennem? És mi van akkor, ha én nem akarok hazamenni?”
Gyuri arca vidám volt. Nem akartam elszomorítani a bánatommal, ezért azt mondtam neki, hogy fáradt vagyok és ledőlök egy kicsit aludni. Bólintott, de előtte még kért pár szál cigit, hogy addig is etethesse a rákokat. Kivettem a dobozból három szálat és a kezébe nyomtam, majd sarkon fordultam és lassú, bizonytalan léptekkel elindultam a 3. kórterembe.
Csak Kalácska bácsi volt a szobában. Mihelyst beléptem a szobába, széles vigyor húzódott végig az arcán. Őszes haja az égnek állt, remegő kezeivel pedig, egy dobozos üdítőt szorongatott. Dús szemöldökei kérdőn feszültek a homlokának… „Érdekes jelenség.”
Elindultam az ágyam felé, közben Kalácska bácsit figyeltem, ahogy barna szemeivel engem követ. „Csak hagyjon békén!” Mormoltam magamban. Leültem az ágy szélére, háttal neki. Levettem a papucsot, amit a nővéremék aznap hoztak be. Így nem a szakadt cipőmmel kellett szenvednem. Hoztak még néhány dolgot, de nem sok mindent, ugyanis egy dolog biztos volt: „A zárt osztályon mindenki mindent ellop, amit el lehet.”
- Szia! – szólalt meg Kalácska úr. Rögtön tudtam, hogy nem fog hagyni aludni … de illedelmesen köszöntem neki, miután felé fordultam.
- Jó napot! – eközben bebújtam a takaró alá és fejemet a párnára hajtottam, de a szemeimet még nem hunytam le. Kalácska bácsi felém hajolt, és jobb kezével beletúrt göndör hajamba, majd megszólalt:
- Nekem van egy fiú unokám. – kis szünetet tartott, majd ismét mindkét kezével az üdítőbe kapaszkodott. Felkeltem és kitakaróztam, majd belebújtam a papucsomba és kirohantam a folyosóra. „A faszomat akart tőlem? Mi a faszt nyúlkál ez hozzám?” arcomon az ijedtség és a meglepődöttség látszódhatott, ugyanis amint kiértem a folyosóra a velem szembejövő nővérke megkérdezte, hogy minden rendben van-e, amire én reflexszerűen azt feleltem, hogy igen.
Gyuri éppen a második szál cigarettát szívta a dohányzóban, amikor odaértem. Rám nézett. Megörült nekem, bár tekintete kérdő volt. Leültem mellé és én is rágyújtottam.
- Holnap megyek haza. – törte meg a csendet.
- Én nem akarok hazamenni! – feleltem teljesen őszintén.
- Mért nem? – kérdezte meglepődötten, majd beleszippantott a cigibe. Nem válaszoltam neki. Kifújta a füstöt, majd ismét megkérdezte:
- Mért nem akarsz hazamenni? Hiszen két ilyen csinos lány is hazavár! – felnevetett és finoman oldalba bökött.
- Ők a testvéreim. – mondtam egyhangún és beleszívtam a cigibe, mely most még lassabban égett, mint szokott. Füstje az orromon keresztül szállt a levegőben. Minden szippantás megnyugtatott.
- De akkor sem értem, mért nem akarsz hazamenni. – Gyuri elkomolyodott.
- A szüleim miatt. – kifújtam a füstöt, majd a szemeibe néztem.
- Mért, mi van velük?
Megráztam a fejem, majd ismét beleszívtam a cigarettába.
- Hagyjuk! – kis szünetet tartottam – Nem akarok róla beszélni.
- Rendben, ahogy gondolod.
Szótlanul ültünk egymás mellett. Fáradt voltam, de nem akartam Kalácska bácsival egyedül maradni, ezért inkább kint maradtam a dohányzóban, cigarettáztam a többiekkel és hallgattam a történeteiket. Este, fürdés és vacsora után beszélgettünk még Gyurival, sok mindent elmondott magáról és arról, hogy miket élt meg. Igazán tanulságos dolgokat lehet megtudni egy lepukkant alkoholistától. Egészen gyógyszerosztásig beszélgettünk és cigiztünk. Mindkét doboz cigit elszívtuk, egy-egy szál kivételivel, amit félretettünk reggelre.
Másnap reggel Gyuri – gyógyszerosztás és reggeli után – elköszönt tőlem és a többiektől. Az utolsó tőlem kapott cigijét velem együtt szívta el a dohányzóban. Megveregette a vállamat, megrázta a kezemet, és elment. Nyílt a rácsos ajtó és kilépett rajta.
Gyuri nélkül még lassabban telt az idő. Kivéve, amikor látogatóim voltak, mert akkor pikk-pakk elröpült az a néhány óra. Két nap telt el, mire elérkezett a „Nagy” nap. „Irány az elmeosztály!”
Folytatás következik...
Utolsó kommentek