224.
Sóhaj
Már egy ideje a lapot bámulom,
S bevallom őszintén: „Már nagyon unom.”
Leraknám a tollat, hagynám pihenni,
Ha lenne erőm az ágyból kikelni.
De a láztól az izmaim ernyedtek,
S fájdalmak tömkelegétől szenvedek.
Ablakomon álmosan kitekintek,
S egy-egy sóhajt vágyakozón elhintek.
Járnék benned Pest, ezüstös éjszakán,
S megpihennék a csillagos ég alján,
Ha lábam lépni már nem tudna többet,
Szívem fájdalma szülne bennem könnyet.
Csókolnám a köveket és a fákat,
Melyek most is reám mosolyognának.
Csendben szólnék magamhoz, miközben én
Emlékeim közt értéket keresnék.
Bámulnám a házak sötét szemeit;
Megfognám régi kapuknak kezeit;
Csodálnám, ahogy a vasparipa fut;
S sírnék, mikor Helenám eszembe jut.
Így tollal a kezemben, csak álmodom,
S nyakig a takaró alatt vajúdom.
Majd fáradtan párnámra hajtom fejem,
Ha a láztól becsukódik a szemem.
Budapest, 2009. január 27.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek