313. bejegyzés:
Megtörve
8. Fejezet: Ki kicsoda?
Negyedik nap. Gyuri megmutatta az osztályt. Rajta kívül még ott volt Marcsi, a vörös hajú démon, akinek elbűvölő mosolya volt. („Van, akit sikerül vele elbűvölnie!”) Eleinte nem igazán akartak velem beszélgetni, mert az hitték, hogy egy drogos hippi vagyok, és ezért nagyívben elkerültek. „Ez azért van, mert az emberek rosszindulatúak!” „Igen! Ez igaz. Most igazat adok Neked.” Na de a lényeg, hogy nem nagyon akartak velem beszélgetni. A nagy hajam megtévesztette őket, és féltek közeledni. Azon kívül meg, amúgy sem nagyon tudták, hogy miért vagyok itt.
A házirendről csak annyit említenék, hogy teljesen abszurd volt és mindenki leszarta a dolgot. „A házirend! Haha! Ez jó. Negyven oldalon keresztül fejtegetik, hogy ne dugjuk a farkunkat a konnektorba és ne pisiljünk bele a másik levesébe. Hehe! De úgy őszintén! Ki a faszom olvas végig egy ilyen baromságot?” „Ne legyél cinikus! Hm…” Az orvosok sem vették komolyan a dolgot, csak volt. És így lehetett mire hivatkozni. De egyébként mindenki jött, ment. Gyuri azt is elmondta, hogy a gyógyszerosztáson kívül, ott vagy a napod nagy részén, ahol lenni szeretnél. Persze vannak foglalkozások, amiken kötelező részt venni, mint pl.: „Közös meditációs gyakorlatok”, vagy a „Hogyan fogjuk meg egymás kezét terápia”… De ez csak bizonyos napokon volt. Meg voltak még a nagyvizitek, ahol a főorvos, meg a többi gyökérpalánta végigvizslatja a betegeket, akik bután pislognak maguk elé, miközben próbálnak értelmesnek tűnni. „Csak próbáltak.”
Aztán vannak még a mindennapos dolgok, mint a reggeli tornák. A napi háromszori étkezés, meg háromnaponta a „mesedélután”, ahol az új emberek mesélhették el, hogy ők miért is kerültek be. Valamiért, azokat a foglalkozásokat szerettem nagyon, ahol olvastak nekünk. Történeteket; vagy mások mesélték el saját élethelyzeteiket. Azok érdekeltek, és jobban lekötötte a figyelmemet, mint az, hogyan próbáljunk meg uralkodni a dühünkön, meg az indulatainkon, meg a vágyainkon. „Mért is akarunk uralkodni a vágyainkon? Ha valamihez kedved van, akkor csináld!” „Ez nem így működik… ez nem ilyen egyszerű!” „Hanem? Hogy működik? Mondd meg!” „Ezt ne most vitassuk meg!”
A lényeg, hogy elég hamar sikerült beilleszkednem és találtam „barátokat” is. Megszerettek az emberek, mert közvetlen voltam és kedves Cserébe Ők is figyeltek rám. „Az ember mindig valamiért tesz dolgokat. Ezen nincs mit szépíteni… az emberek ilyenek. Talán százévente születik egy tisztalelkű ember, aki önzetlenül próbál élni, de jönnek az elkorcsosultak és úgyis megrontják a tiszta lelkét. Mert nem lehet, hogy valaki másképp gondolkozzon, mint ők. Bántaná az egójukat. Gondolj csak bele!” „Fejezd be! Most akarok kitérni Rád!” „Inkább ránk! Nem?” „Ránk… Ja igen, ránk!”
Az emberek azt mondják, hogy mindenki beszél magában. Valaki sokat, valaki keveset, valaki úgy, hogy mások nem hallják. Vannak olyanok is, akik nem zavartatják magukat, mások előtt is ugyanúgy beszélnek magukkal/magukban, mintha mással beszélnének. Jómagam is hasonló „problémákkal” küszködök. Egyesek szerint elmebeteg vagyok, mások szerint ez természetes… egy darabig talán. Addig, amíg Te uralod őt és nem ő téged.
A magányos emberek sokszor találnak ki maguknak társat, beszélnek magukban, vagy éppen csak félrehúzódnak a saját világukba. Emlékszem, gyerekkoromban is mindig egyedül voltam. Mivel egyedüli fiúgyermek vagyok, így igen nehéz volt nekem két lány között. Persze, néha „megadtam” magam, mikor már annyira magányosnak éreztem magam, akkor nem érdekelt, hogy mit játszanak én is szerettem volna velük lenni, velük játszani. „A faszért mondod el ezt? Ki a tököm kíváncsi erre, Tibi? Én nem, és szerintem senkit sem érdekel, hogy mi a faszt játszottál gyerekkorodban, vagy mit nem! A lényeget mondd, meg azt, hogy aznap este mit mondtam Neked!” „Rendben.”
Öt nap telt el, mióta fent voltam az Elmén. Éjfél körül lehetett, mikor rám tört a szükség, hogy könnyítsek magamon. Miután végeztem, kézmosás közben a tükörben bámultam magam. „Milyen szörnyen szarul nézek ki!” „Ugyan!” Jött rá a válasz. Megijedtem. Rögtön körbenéztem és hangosan megkérdeztem: „Ki van itt?” De válasz nem jött. Majd visszafordultam, elzártam a csapot és megtöröltem a kezeimet. Majd ismét a tükörbe bámultam, de ekkor akaratlanul is mosolyogni kezdtem és a szám is járni kezdett: „Egészen jól nézünk ki!” Hátraléptem és tekintetemet elfordítottam a föld felé, majd kezeimmel a hajamba túrtam és gyorsan kapkodva a levegőt, próbáltam megnyugodni. „Mi folyik itt? Mi történik velem?” – gondoltam magamban. Ijedtemben arra gondoltam, hogy biztosan hallucinálok a gyógyszerektől, amiket kapok. Mondta is a doktornő, hogy előfordulhatnak éber hallucinációk. Erre gondoltam, és ezzel nyugtatgatva magamat, visszamentem aludni a szobába. De mielőtt behunytam volna a szemeimet, ismét hangot hallottam. „Mért félsz tőlem? Én csak segíteni akarok Neked.” Nem akartam tudomást venni a hangról, ezért a fejemre szorítottam a párnát és úgy próbáltam aludni. „Nyisd ki a szemed! Nézz rám!” Nem akartam elhinni, hogy a takaró alatt is tisztán hallom a hangját! Amikor kinyitottam a szemeimet, magamat véltem felismerni benne. Hangja mélyebb, ércesebb volt az enyémnél. Arcán pedig széles mosolya szinte ijesztő volt. Szemei csak résnyire voltak nyitva… „Na, nem kell úgy megijedni! Hiszen, csak én vagyok.” „De… de Te, ki vagy?” „Okos gyerek vagy, szerintem magadtól is rájössz!”
- Tibi! – szólt egy álmos férfihang. – Mi baj? – kérdezte Gyuri, aki felült az ágyában és felém nézett.
- Semmi! – feleltem.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek