296. bejegyzés:
Helena emlékére
Minden perc egy ezredév,
Minden könnyem egy emlék…
Most az idő is lassan múlik,
Mint a fájdalom, mely szívemben gyúlt ki.
Mért gondoljak a jóra, szépre?
Hisz Helenám felszállt az égbe.
Mikor repedt meg a szívem így,
Hogy nincs rá gyógyír?
Keserűségem csokorba szedem.
Most fáj, most úgy szégyellem,
Hogy oly sokszor csalódtál,
Pedig szívem legszebb virága voltál.
Némán csendben ölel a fájdalom,
Csak én sírok érted Angyalom!
Mért vett el tőlem az élet?
Mért érzem oly nehéznek?
Feldereng előttem gyönyörű mosolyod,
Mellyel megbabonáztad Tiborod.
Hosszú, barna hajad kezemre omlott, s
Érintésedtől, szívem gyorsabban dobogott.
Most nehéz… de milyen nehéz!
Szívem szakad meg belé!
Nincs rá szó… csak üresség marad,
Halkan szólnék, de már nem szabad!
A zord lelkű Isten magával ragadott,
S csak por és hamu, mit belőled hagyott.
Mért nem engem karolt fel a Halál?
Csak kacag, miközben könnyeim közt rám talál.
Biztos mondanád: „Ne sírj Tiborom!”
S vörös ajakiddal csókolnád homlokom.
Hófehér kezed simítaná borostás arcom…
Istenem! Úgy fáj… meg-megcsuklik a hangom.
Nézd! Látod? Szeret a Te Tiborod!
Szíve a Te otthonod…
Virágos kert, benne a legszebb tulipán,
Az én gyönyörű Helenám.
Emlékszem a boldog napokra,
Mikor leültünk a Dunamenti padokra,
S néztük, miként bújik el előlünk a Nap,
Miként múlik el minden pillanat…
Könnyeim keserű érzéseim hírnöke,
S arcom lett, lelkem görbe tükre…
Hideg van. Reszketek. Úgy fázom!
Felébrednék, de az élet nem álom…
Budapest, 2009. október 15.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek