281. bejegyzés:
Kedves Olvasóm!
A most következő bejegyzésem csúnya szavakat is tartalmaz! A fiatalabb korosztálynak (16 éven aluliaknak) nem ajánlom ezt a novellámat.
Mást nem is írnék, beszéljen helyettem az írásom:
Mért bántod a tested?
- Mégis! Őszintén! – kis szünetet tartott, megtörölgette verejtéktől gyöngyöző homlokát, majd folytatta. – Mit érzett? Érzett bűntudatot?
- Azt a legkevésbé sem. – feleltem kimérten és hidegen.
- Még mindig nem értem, hogy mért?
- Ez nem olyan egyszerű! – jegyeztem meg, majd kiegyenesedtem és folytattam – Tudja…az egésznek semmi köze sincs ahhoz, hogy ki mit gondol arról, hogy milyen ember vagyok. Konkrétan pont telibe szarom! Rajtam kívül senki sem tudhatja, hogy mért tettem! Ezért az elméletei az égvilágon semmit sem érnek – tettem hozzá kissé ingerülten.
- Jó! Rendben. Nyugodjon meg! Csak szeretném tudni, hogy mért tette pontosan?! – ekkor felkelt a székről és elindult az asztal másik vége felé, közben a tekintete végig rajtam volt. – Mindenkinek vannak problémái, tudom, hogy nyomós oka volt!
- Rendben! - kezeimet a lábamról az asztal tetejére tettem összekulcsolva, majd előrehajoltam. – Elmondom az igazságot… Az egész nyolc héttel ezelőtt kezdődött, amikor túlórákat vállaltam a hajógyárban. Szükségem volt a pénzre. Ezzel nem is lett volna baj. Sokszor csináltam már ilyet. Talán többször is, mint kellett volna. Akkoriban nem tiszteltem a testemet. A munka az egy dolog volt, meg az is, hogy a testem mindig kimerülten dőlt az ágyba. Két hét telt el és éreztem, mindenegyes nap egyre nehezebb. A gyártósorokon állni és a selejtes árut dobálni a konténerekbe, nagyon élvezetes munka. Higgye el, hogy annál még az is jobb, ha szart lapátol egy istállóban! – mondtam neki gúnyosan, majd folytattam. – Na tehát! Két hét után, új lakó érkezett az albérletembe. Nem nagyon láttam őt. Nem volt időm foglalkozni vele. Csak annyit tudtam róla, hogy egy húsz év körüli srác, aki a tejüzemben dolgozik.
- Elnézést, hogy közbevágok, de Istvánról van szó igaz? – kérdezte tőlem okoskodón a pszichológus. Szeme felcsillant, hogy meg bírta akasztani a monológomat. De ettől, bennem felforrt a szar, és dühösen válaszoltam neki:
- Ha nem ugatna bele, akkor mihamarabb megtudná a történetem végét, és azt is, hogy mért döftem bele a nyaki ütőerébe a konyhakést!
A pszichológus megdöbbent. Hirtelen abbahagyta a fel-alájárkálást a szobában. Rémülten így motyogott az orra alatt:
- Elnézést! Persze… jó lenne, ha elmondaná, bocsánat! - kiverte a víz. Látta rajtam, hogy tényleg ingerült lettem és tartott attól, hogy mint pszichológus megbukik, és nem tudja meg az indítékom. Kimért hangon így szóltam:
- Engem kurvára nem érdekel, hogy magának mi a jó, vagy rossz. Ha én el akarom mondani, hogy mi történt, akkor elmondom. De egy ilyen köcsög ne ugasson bele a történetembe, mert kitépem az agyát a koponyáján keresztül. – fenyegetőn megroppantottam az ujjaimat, majd megkérdeztem tőle. – Világos?
- Igen…persze! – szólt a gyors és rövid válasz.
- OK, kis buzi! Akkor pofád befogod, míg én beszélek! – kis szünetet tartottam, gondolkodási időt hagyva, hogy meg is értse, amit mondtam. – Tehát István! Ő is reggelente járt dolgozni, ahogy én, csak ő két órával hamarabb kelt fel, mert messzebbre kellett utaznia. Ezzel nem is lett volna gond, ha nem zajong. Persze, nem mindig ébresztett fel! De egyszer nagyon berágtam rá, és át kellett mennem… gondolom érdekel, hogy mért?! – a pszichológus, meg sem mert mukkanni, csak a fejével bólogatott bőszen. – Nos, mert hajnal öt órakor köcsög zenét énekelt a szobájában, ami áthallatszott a vékony falon. Na, ekkor fogtam magam kibaszott fáradtan és átvonszoltam a testem. Mire ő mosolyogva nyitott ajtót és kérdezte, hogy mi a pálya? Mire én azt mondtam, hogy duguljon el, mert nem tudok pihenni! Szerintem érthető voltam és finom, megértette. Legalábbis hülyén bólogatott, mint az előbb maga. Körülbelül két napig nem is volt gond vele. Aztán elkezdte felhozni magához a lányokat a tejüzemből. Gondolhatja, hogy jólesett azt hallgatnom, ahogy a nagycsöcsű parasztlányokat kúrogatja a szomszéd szobában! A talpas ribancok! Mindegyik egyformán sikított! Hát nem meglepő? – kicsit elméláztam magam elé, megvakartam a fejem, majd kis szünet után ismét folytattam – Eléggé keveset tudtam aludni miattuk. Szóvá tettem neki a harmadik alkalom után, mire ő megsértődött és felháborodva kérdezte tőlem, hogy mi közöm van hozzá? Nem voltam egy agresszív ember, de ekkor döntöttem úgy, hogy legszívesebben szétbasznám a fejét egy rozsdás ásóval. Ekkoriban már csak napi egy-két órát tudtam aludni. A gyárban szédültem, émelyegtem. Az étvágyam elment és az ebédidőben próbáltam pihenni. Tizenöt kilót fogytam. Elhanyagoltam a testemet. – a kezeimet leeresztettem a lábaimra. Előrehajoltam és mély levegőket vettem, majd kiegyenesedve folytattam a monológomat. – Nos, azt tudja, hogy két nappal ezelőtt történt az incidens. De én még azelőtt egy nappal megkérdeztem tőle, hogy mért bántja a testét? Nem alszik, vagy legalábbis nagyon keveset. Hogy bírja ezt az életmódot, nem készül ki? Mire ő annyit felelt, hogy alszik a gyárban. Mindenki leszarja, hogy ő dolgozik, vagy nem. Azzal rám vágta az ajtót.
Késő volt, éjfél is elmúlt néhány perccel mikor hazaértem a gyárból. Tudtam, hogy nem sok időm van aludni. Úgy zuhantam az ágyba, mint akit agyonvertek. A szemhéjaim ólomgolyóként nehezedtek a pupilláimra. Lassan álomba szenderedtem. Körülbelül két órát aludtam, amikor kipattantak a szemeim. Apró koppanásokat hallottam a gipszkarton falon. Minden koppanást, egy-egy apró nyögés kísért. Ekkor már nem érdekelt semmi sem, a fáradtságtól teljesen tompa volt az agyam. Képtelen voltam mérlegelni a dolgokat. Kimentem a konyhába. Útközben a főbérlőmet pillantottam meg. A fotelben szundikált. Természetesen a TV az bömbölt, mert öregember lévén, képtelen volt megtanulni az elalvás funkciót, amit már ezerszer megmutattam neki, de csak a nagy piros gombig jutott el. Kint a konyhában kupi volt, mosatlan edények halmaza, ételmaradékok a pulton, szanaszét minden. Kihúztam a fiókot, ahol a kések voltak és egy nagyobb húsvágó kést vettem magamhoz. – ismét magam elé képzeltem a pillanatot. Tartottam egy kis szünetet; elmosolyodtam, majd folytattam. – Elindultam a szobatársam ajtaja felé. Az öregúr tovább horkolt, semmit sem érzékelt a hangokból, talán azért sem, mert félig süket volt. Abbamaradt a kopogás. A kilincsen volt a kezem, másik kezemben a késsel vártam. Hallgatóztam. Semmi. Benyitottam. Igyekeztem csendben amennyire csak tudtam, de az ajtó nyikorgott, ezért gyorsnak kellett lennem. Láttam az arcán a megilletődöttséget és a félelmet. „Most megdöglesz!” Üvöltöttem neki, miközben felé rohantam. Csupán négy nagy lépés volt az ajtajától az ágy. Csak arra volt ideje, hogy felkeljen. Védekezni már nem tudott. Egyetlen egy szúrást ejtettem rajta. A nyaki ütőerét találtam el. Összeesett, mint egy zsák szar. Ráköptem és még utoljára belerúgtam egyet. A kést kihúztam belőle, majd megtörölgettem a trikómba. A lány fel sem fogta, hogy mi történt. Nem sikított. Végig néztem rajta. Igen tetszetős darab volt. Mezítelenül feküdt az ágyban. Engem nézett. A légzése felgyorsult, a szemeim nem sugalltak jót. Gondolkozóba estem, végül úgy döntöttem, hogy mért is ne dugjam meg? Nagyon megbasztam. – felnevettem.
- Maga nem normális! – szörnyülködött el rajtam a pszichológus.
- És ki az? – kérdeztem tőle mérgesen. – Maga szerint ki normális, ebben az elbaszott világban? Mondja meg őszintén. A nők azok voltak? Mind, egytől-egyig kurva volt. Vagy István, a csődör? Esetleg maga? Magának milyen agymenése van doki? Nincs normális ember. Az a szó nem létezik, hogy normális!
- Ebbe nem mennék bele! – válaszolt közömbösen. Közben a homlokát törölgette a zsebkendőjével. – És mi lett a lánnyal?
- Elengedtem. Minek bántsam? Nem vagyok állat, csak fáradt voltam…
Utolsó kommentek