118.
Néha magam sem tudom eldönteni, hogy jó-e az nekem, hogy egyedül vagyok, vagy nem. Valamikor nem kell senki, csak magányosan üldögélni és verset írni. Viszont vannak pillanatok, napok, hetek, amikor fáj a magány. De hamar kigyógyítom magam azzal, hogy írok egy ehhez hasonló verset:
Múzsák
Múzsák! Átkozott múzsák!
Kik szívem szomorúságát hordozzák,
Kikért ódákat zengtem,
Kiknek versekkel kedveskedtem.
Most is nektek kedveskednék,
De szívem sértett és kemény.
Hazugságotoktól védett a magány,
De szerelmével megatalált egy lány.
Múzsák! Ti átkozott nők!
Férfiszívekkel játszadozó gonosztevők!
Azt a lányt is csak azért küldtétek,
Hogy szívem darabokra törjétek.
Oly sokszor szóltam hozzátok,
Olykor csak halkan, de volt, hogy fennhangon.
Hódoltam tinektek,
Múzsák; kik gyermekei Isteneknek!
Bántottatok. Egymagam vagyok,
Fejemmel térdeim közt zokogok,
Koszos kezeimmel törölgetem,
Könnyekkel telt szemem.
Múzsák! Gonosz lelkek!
Haragom hatalmas felétek.
Dicső oltárotok egyenként ledől,
S búcsúzom a Reménytől.
Át szívem sötét felszínén,
Túl haraghegyeim tetején,
Keresztül dühöm fortyogó tengerén,
Tovább mérges indulataim mezején.
Ó, szerelem!
Te magasztos érzelem!
Ó, Te legszebbek egyike,
Érzéseim hírnöke!
Lányaid csalfán szóltak,
Kinevettek, s megbántottak.
Múzsák, kiknek verset írtam,
Tőlük csak fájdalmat kaptam.
Múzsák! Helena, Aphrodité!
Szerelemistenek és Melpomené!
Hálátlan hazug nevek,
Átkozom magam, amiért írtam nektek!
Magány, csak Te vagy nekem!
Nem kell már szerelem.
Nem kell több fájdalom,
Nem kell más szívemnek, csak nyugalom.
Budapest, 2008. május 20.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek