259.
Kedves Olvasó!
Mennyit gondolkoztam azon, hogy publikáljam-e eme versemet, vagy ne! Végül (ennyi idő után) mégiscsak megteszem. Ne vonj le hibás következtetést a művel kapcsolatban, velem kapcsolatban! Egyszer mindenki szembenéz a démonaival. Én szembenéztem a múltammal. De nem az határoz meg engem, hanem a jövő! Lehet hogy ezzel a verssel megijesztelek, lehet hogy elszomorítalak, lehet hogy megutálsz, hogy sajnálni fogsz, lehet hogy érzéseket keltek szívedben. Nem tudom. Csak egy biztos, amit írtam, az velem megtörtént.
Skizofrénia
I. Emlékek
Tükörbe nézek.
Te látod,
Mit látok?
Fordított képet.
Göndör fürtjeim
Egyenesen hullámoztak,
Bágyadtan forogtak
Fáradt szemeim.
Hisz nem ez vagyok!
Egy álomkép
A tükörkép,
Hisz nem ez vagyok!
Fiatal énem
Mosolyog rám,
Közben torkom vágja borotvám.
Tükrön a vérem.
Most megijedtem!
Csak nevet a bolondja,
De komolyan gondolta?
Csak képzelődtem!
Mi volt két éve?
- Ugye arra emlékszel?
- Hogy is felejthetném el,
A gyötrelmünket?
II. Az ok
Akkor még ártatlan voltam,
Csoda hogy megzavarodtam?
Az életünk volt gáz,
Ezért jött a kórház.
Taknyom, nyálam egybefojt,
Apám, anyám engem okolt.
Csak sírtam az ágyon,
Húgom jött vigasztalón.
Az agyam kikapcsolt.
Ajkam néma volt,
Tekintetem merev,
Rezzenéstelen és üres.
Ez volt a kezdet,
S a pszichiátrián ébredek.
Ennyi bolond közt egyedül,
Mindenki meghülyül.
III. A zárt osztály
Minden hülyét idehoztak,
Zsúfolták a kis szobákat.
A szűk folyosó végén ültünk,
Cigarettáztunk és beszélgettünk.
Ebből állt a napunk,
Cigit, cigi után szívtunk.
Egy, két, három doboz,
Itt kincs, mi örömet okoz.
Erős nyugtatókat kaptunk,
Észre se vettük, hogy folyik a nyálunk.
Kinevetsz, vagy el sem hiszed.
Hiába imádkoztam Istenhez!
IV. Az elme
Szabadulásom bizonyította,
Hogy véletlen kerültem oda.
- Ugyan! Nincsenek véletlenek.
(Köszönjük meg a szüleidnek!)
Kedvemre válogathattam,
Beteg emberek halmazában.
Alkoholisták, drogosok,
Lepukkant idegroncsok.
A felsőbbrendű orvosok?
Mindjárt a falra …. (inkább kussolj!)
- Elnézést kérek érte,
De mindegyik ezt érdemelte!
A pszichológusom!
Szerinte én vagyok bolond.
Szerintem akkor is tévedett,
Mikor orvosi pályára lépett!
Egy hónap alatt összesen,
Vele negyven percet beszélgettem.
Így hát maradtak a betegek,
Meg a jól bevált gyógyszerek.
V. Kóma
Mindenhol falnak ütköztem.
Tizenhét évesen mit tehettem?
Első állomás a halál,
Onnantól a boldogság vár.
Néhány marék gyógyszertől,
Az ember hamar kidől.
De nem emlékszem fényekre,
Vagy életképekre.
Kómába estem,
De erre nem emlékszem,
Csak arra, hogy álmos vagyok,
S hogy a szobám felé vonaglok.
A következő kép,
Egy erős férfikéz,
Mely arcomat pofozza.
„Meg ne halj, Te ostoba!”
Akár meg is halhattam volna,
De a halál, lelkem visszadobta.
Most sem lettem kísértet,
Pedig nem ez volt, az első kísérlet.
VI. Jó dolgok
No persze, nem csak bánat ért!
Hálát adtam a barátokért,
Az én drága testvéreimnek,
Azoknak, akik ma is szeretnek.
Sosem kaptam annyi ölelést!
Ott önfeledt volt a nevetés.
Hogy örültem minden arcnak,
Régi és új barátoknak.
De a boldog percek,
Gyorsan elrepültek.
Döntést kellett hoznom.
Nem volt elég gondom?
VII. Szökés
Az a néhány tabletta,
A hatását meghozta.
- Uccu, neki! Futás haza!
Gondoltam haragomba.
Ki gondolta rajtam kívül,
Hogy dühöm túlfeszül?
- Emlékszel apád arcára?
Félve nézett a baltára!
Akkor megöltem volna,
Ha húgom nem áll az útba.
- Megvetsz? Elítélsz?
A sajnálatoddal mit érsz?
Nem, nem voltál ott!
NEM TUDHATOD,
Mit éreztem,
Hogy most mért könnyezem!
Üvöltöttem (de jól esett)!
A balta földre esett.
Szaladtam, rohantam.
Senki se ért nyomomba.
Futottam lélekszakadva,
Lyukas cipőmben.
Halálra gondoltam,
Ahogy az autók felé tartottam.
VIII. Újra
Rám találtak,
Mert pihenni megálltam.
Bilincsbe vertek,
Állatként kezeltek.
Nem szóltam,
Meghunyászkodtam.
Senki se értette,
Hogy mért tettem.
Betoltak a zárt osztályra,
Feldobtak az ágyra.
Ruhámat tépték,
Testem gyógyszerrel büntették.
Hagytam, hogy hasson,
Hogy lelkem alhasson.
De megütöttek,
Hogy felébredjek!
- Nos, hogy van Bagi úr?
- Nem látszik, hogy szarul?
Azzal, ismét elszenderültem.
„Újra ide kerültem.”
IX. Látszat
Mint gondos nevelők,
Egy hónap után jöttek a szülők.
Fölényes győzelemmel,
Ültem velük szemben.
De mit ért mindez,
Ha ők azok, kik kivisznek?
Nem érdekelt, hogy meghalok,
Ők mégis őrizték a látszatot.
Végül belementem,
Újra reménykedtem.
- Te naiv barom!
Meghátráltam, jól tudom.
X. Valóság
Mennyi emlék jött elő!
Bár nem túl felemelő.
A tükörbe nézek, s
Rám törnek az emlékek.
- Más lettél! Tudod!
Megkaptad szabadságod.
Két éve már mindennek,
S egy éve igazán élhetek.
Már csak én kínzom
Labilis tudatom,
Mikor magammal beszélek,
Mikor a tükörbe nézek.
Budapest, 2008. november 6.
Bagi Tibor
És kérdik tőlem az emberek, hogy szüleimmel mért nem beszélek? Kérdik tőlem értetlenül, és néznek rám, mint férges almára. Mért nem szólok? Mért hallgatok? Fájdalmamról most szólok! ***** (Ide szívem szerint azt írnám, amit gondolok, de inkább nem.)
Többet inkább nem írnék most, mert csak felhúzom magam.
Üdvözletttel:
Bagi Tibor
Utolsó kommentek