346. bejegyzés:
Megtörve
14.Fejezet: A nagy nap
„Lángok emésztik el lelkünket,
s a pokol már vár bennünket.
A halál hívja gyermekünket,
s szívünkre tesszük kezünket.”
- Ez a gyógyszer kísérleti stádiumban van. Azt mondta az adjunktusom, hogy még nem tesztelték ki és nem tudják pontosan a mellékhatásait a gyógyszernek. – Gyuri a kezembe adta a dobozát, amit én tanulmányozni kezdtem. „Mellékhatások: Szédülés, légzészavarok, émelygés, koordinációs zavarok, feledékenység, hasmenés, hangulatingadozás, agresszió, étvágytalanság…”
- Agresszió? – kérdeztem tőle meglepetten.
- Az van ráírva? – kérdezett vissza Gyuri, majd elvette a kezemből a dobozt.
- Jaja!
- Hát nem érdekes? – vágott közbe Noémi. – Hogy az állítólagos nyugtató agressziót válthat ki a betegből, aki szedi azt.
- Hm… - Gyuri megvakarta a fejét. – Tulajdonképpen, nekem azt mondta a doki nő, hogy ez segíteni fog. A Tegretol és a Rivotrill már nem használnak. Nem tudok rendesen aludni éjjelente.
- És mennyit kell beszedned ebből a szarból? – kérdeztem.
- Kétszer egy tablettát.
- 10 mg-os egy tabletta? – Marcsi szemei elkerekedtek. Úgy nézett Gyurira, mint egy narkós kurva a stricijére, aki egy adag után sóvárog. – Kaphatok egyet?
- Igen, de óvatosan. Ennek még én sem tudom a mellékhatásait. – Gyuri elmosolyodott, majd kipattintott egy pirulát a levélből. Marcsi elvette a kezéből és úgy megörült a tabinak, hogy azonnal magáévá tette azt.
- Én is kérhetek? – kérdeztem Gyurit.
- Hm… - komoly pillantást vetett rám. Szétnézett, mintha szemei árulkodó pillantásokat kutatnának, hogy ki lát meg minket a Kálvária tetején. - Na, jó!
- Köszi. – megörültem.
- De Te csak egy felet kapsz. – tette hozzá és megsimogatta a fejemet.
- Jól van. – nyújtottam a markomat, s mihelyst megkaptam a bogyót, le is nyeltem.
- Emlékszel arra a napra? – kérdeztem anyámtól, akinek még mindig a száján volt a tapasz.
- Hogyan is tudna Nekünk válaszolni tapasszal a száján?
- Igazad van. – fogtam a ragasztószalag egyik végét, ami ázott volt a sok könnytől és verejtéktől. Hirtelen mozdulattal lerántottam az arcáról. Abban a pillanatban felordított:
- Gyilkos! Te szemét gyilkos! – zokogva tört ki magából.
- Emlékszel? – ismételtem meg a kérdést, mint aki meg sem hallotta a siránkozását.
- Megölted a saját apádat! Megölted… – a bőgés legyengítette Őt és megcsuklott a hangja. Elengedtem a jobb kezemben lévő baltát és pofán vágtam.
- Azt kérdeztem, hogy emlékszel-e arra a napra? – kérdeztem ismét, de most sokkal ingerültebben. A hangszínem megváltozott, arcom eltorzult és a szemeim kidülledve tekintettek anyámra.
- Igen… emlékszem. – szepegve motyogta.
Azzal felemeltem a baltát és odaléptem Szandihoz. Sírt. Leguggoltam hozzá és megsimítottam az arcát.
- A legnagyobb döfést mégis te okoztad nekem, húgi. – suttogtam neki. Az ő szájáról is letéptem a ragasztócsíkot. A fájdalomtól felkiáltott.
- Fájt?
Könnyei folytak arcáról, melyek keveredtek nyálával és taknyával. Szánalmas látványt nyújtanak így együtt. Fekete haja a szemébe lógott, amit a véres kezemmel a füle mögé tettem. Mélybarna szemeiben megpillantottam magam. Megcsókoltam a homlokát.
- El sem tudod képzelni, hogy mi a fájdalom!
Kora délután volt, mikor két osztálytársnőm bejött hozzám látogatóba. A gyógyszer lassan hatott. Bár különösebb dolgot nem éreztem, csak annyit, hogy nyugalom árasztja el a testemet. Beszélgetésem velük felszínes volt. Örültem nekik, de a gondolataim máshol jártak. Szandira gondoltam. Mondta, hogy ma be fog jönni hozzám.
- Tudjátok… – megköszörültem a torkom. – Tudjátok, most belevágnék egy baltát apám hülye fejébe!
Nem mondtak erre semmit sem, de láttam arcukon a félelmet. Látták rajtam, hogy nem csak mondom, de úgy is gondolom. Szemeim kikerekedtek és kezeimen furcsa remegés lett úrrá. Bizsergés futott végig a testemen. „Hat a gyógyszer!”
- Ne mondd ezt Tibi! – szólt közbe Szandi, akit észre sem vettem, hogy megérkezett. – Csak a keserűség szól belőled.
- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza ingerülten. – Hm… a baj csak azzal van, hogy most megtenném. Már ha ezt nevezhetem bajnak.
A két lány nem szólt semmit, csak még rémültebb arcot vágott. Végignéztek nyeszlett kis testemen. „Vajon mit néznek? Azt, hogy képes egy ember így megroppanni a szülei végett?” „Szánalmas vagyok. Kiszolgáltatott másoknak. Ennél nincs is rosszabb.”
- Én nem ezt akartam, Tibi! – zokogta Szandi.
- Szerinted én ezt akartam? – üvöltve vágtam vissza. – Szerinted arra vágytam, hogy a kibaszott családomat mészároljam le egy kurva baltával? – szemeim vérben forogtak. Bal kézzel erősen megmarkoltam a baltát és felemeltem a földről. – Nem. Nem erre vágytam. Egész életemben azért imádkoztam Istenhez, hogy legyen nekem is normális családom. Tudod Te, hányszor sírtam és könyörögtem az ágyam mellett, hogy ez az álmom valóra válhasson? Hogy szeressen az apám… hogy szeressen az anyám… hogy ne azt lássam tizenhárom évesen, hogy egymást verik… hogy a rombolás és ivás helyett velünk foglalkozzanak. Kibaszott koloncok voltunk… – könnyek jelentek meg a szemem sarkában, amiket gyors mozdulattal letöröltem. – Elmentek Ti a faszomba! A kurva anyátokat! – elhajítottam a baltát, átrepült a szoba másik végébe. Gyors léptekkel az asztalhoz léptem, kézbe vettem a pisztolyt és anyámra szegeztem.
- Ne! Tibi! Ne…. – zokogva könyörgött Szandi.
- Egyszer már megkegyelmeztem apámnak… a Te jó voltodból nem öltem meg aznap. Emlékszel?
- Hagyjuk az egészet! – megsértődött és elrohant.
Szóhoz sem jutottam, csak ültem a padon és néztem, ahogy elviharzik. „Mire vársz? Eljött az időd! Menj utána! Most kell lépned, nem lesz több lehetőséged.” „Igazad van.” Felálltam a padról és a pszichiátria kertjén átfutottam a kijárat felé. A biztonsági őr ennyit mondott:
- Fuss utána, még utoléred! – mosolygott.
„Szegény hülye! Ha tudnád, mire készülök, valószínűleg nem biztatnál!” Futottam. Az adrenalin szintem olyan magas volt, hogy ezt az egy kilométeres távolságot a lehető leggyorsabban tettem meg. Alig telt bele tíz perc és már a kerítés tövénél álltam, ami a házunk bejáratánál húzódott. Felpattantam a két méteres kerítésre és mire eszméltem volna, már a lépcsőházban voltam. Berúgtam az ajtót és mintha súgta volna valaki: „A tároló ajtajától balra… ott van a balta.” Kezemben a baltával rohantam fel a kétemeletes épület legfelső szintjére, de a lépcsőfordulóban lelassultak a lépteim. Hallottam, ahogy elhalkul a beszéd, amikor meghallották a lépteimet és szinte a bőrömön éreztem a félelmüket. A korlátok közül végül kivehető volt a fejem.
- Fiam! Te mit keresel itthon? – kérdezte apám rémülten, ekkor még mit sem sejtve a kezemben lévő fenyegetésről.
- Megöllek geci! – megcsillant az életlen fejsze, amit ekkor már két kézzel fogtam. Anyám zokogva esett földre. „Jellemző! Hülye kurva!” – Szétbaszom azt a hülye fejed!
- Ne Tibi! – Szandi jött felém és lefogta a kezeim. Félrelöktem és tovább mentem apám felé, aki székéből felállva kezeit széttárva várta a csapást.
- Beszéljük meg fiam! – motyogta. Próbált nyugodt maradni, de láttam arcán a megilletődöttséget. Lendült a balta, de nem tudtam lesújtani, mert Szandi közénk állt. Hátrálásra bírt. Betolattam a konyhába. Közben apám jött felém és próbált a közelembe férkőzni, hogy lefogjon. Szemeimből könny csorgott, zokogtam.
- Hagyjál! – üvöltöttem a húgomra. – Megölöm a rohadékot!
- Ne tedd, Tibi! Kérlek! – átkarolta a lábam. Ekkor történt valami. Nyomást éreztem a szívemben. „Még ezt sem tehetem meg? Ha az életem egy rakás szar, legalább ezt hagy tegyem meg!” „Menj!”
Felüvöltöttem. Tiszta szívből, minden erőmmel, minden bánatom és fájdalmam kiteljesedett abban a kiáltásban.
- Nem! – a földhöz hajítottam a baltát úgy, hogy a járólap több helyen megrepedezett. Lerohantam a lépcsőn, magam után bevágtam a lépcsőház ajtaját, de az üveg masszív volt, nem tört össze. Végigfutottam a kerten. A kerítést két nagy lépésből másztam meg, de a kezemet megsértette a drót és átszúrta a bőrömet. Az adrenalin átjárta az egész testemet és testet öltött bennem a harag és gyűlölet. Futottam. Mindegy hogy hova, csak messzire innen. Távol akartam lenni. „Az első hibát ott követted el, hogy a városon keresztül futottunk. Nem jó útvonal egy őrültnek!” „Örülök, hogy emlékeztetsz a hibáimra.”
A város kihalt volt, bár így is volt pár járókelő, aki félve tekintett rám. Szemeim vörösen és fenyegetően pásztáztak mindenkit és mindent. A szívem szúrni kezdett és a könnyeim megállíthatatlanul folytak arcomról. Ziháltam, de nem álltam meg. Futottam, mint akit üldöznek. A főúton voltam, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom, ami a zsebemben rezgett. Megálltam és elővettem, hogy megnézzem ki az. „Timi!” A sírás elhatalmasodott rajtam. A kezemet, ami a telefont tartotta a fejemhez szorítottam, majd üvöltve a földhöz vágtam. Apró kis darabokra hullott szét, beterítette az egész járdát.
- Búcsúzz el a lányodtól! – szóltam parancsolón anyámra. Zokogott.
- Szeretlek benneteket! Mindig is szeret… - a golyó a homloklebenyén át fúródott bele a lambériába.
- Rohadt kurva! – leköptem és belerúgtam. Szandi zokogott és ordított a fájdalomtól. – Most már kezded kapiskálni, hogy mi is az a fájdalom. De még nincs vége!
„Sződliget”. Ez a tábla fogadott. Ekkor már félmeztelenül sétáltam a régi kettes út mellett Budapest felé. A felsőmet Csörög településnél hajítottam el. „Hideg van barátom! A fagyhalálra most nincs lehetőség… ugyanis május közepe van, de sok kamion jár errefelé.” Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben. „De a nővérem! És Guszti! Őket még mindig szeretem.” „De ennek nincs így semmi értelme.” Minden gondolatsort egy dudaszó szakított félbe. Valami oknál fogva megálltam a „Sződligeti buszfordulóban”. Ott megfordultam és elhatároztam, hogy az első autó, ami velem szembe jön, az lesz a vége. Jött is. Egy öreg Suzuki. De megállt néhány lépésre előttem. Kiszállt belőle egy középkorú férfi és megszólított.
- Minden rendben?
Folytatás következik...
Utolsó kommentek