288. bejegyzés:
Kedves Olvasóm!
A most következő írásom részben megtörtént. Persze nem minden fejezet, de a nagyrésze valóságon alapul. 18 éven aluliaknak, nem ajánlom ezt a novellámat.
Megtörve
1. Fejezet: Szó nélkül
- Nyisd ki a szobád ajtaját! – üvöltött be apám a zárt ajtón keresztül.
Én nem feleltem semmit sem. Az ágy szélén ültem. A kezeimet a fejemre tettem és üres tekintettel bámultam magam elé. Megindultak a könnyek a szemeimből. Szám sírásra görbült… még küzdöttem egy darabig a könnyeimmel és próbáltam őket lenyelni, de a fájdalom belülről tépte szívemet. Nem érdekelt semmi sem… kifakadtam. Zokogtam. Egyedül a szobámban az ágy szélén ülve.
- Nyisd ki az ajtót! Nem hallod fiam? Nyisd ki! – egyre ingerültebben üvöltözött át a másik szobából. – Nyisd ki, vagy betöröm…
- Hagyjál békén! – fakadtam ki végül. – Dögöljél már meg! – tiszta erőmből üvöltöttem. Kitágultak a szemeim. A kezeim a testem mellett ökölbe szorultan fúródtak bele az ágyba. A szívem a torkomban volt. A vérnyomásom az egekbe szökött. Hangosan, szuszogva vettem a levegőt…
- Gyere ki, Tibi! – szólt a húgom lágy, megnyugtató hangon. Apám lépteit hallottam távolodni. Lement a lépcsőn.
Hirtelen csend lett. Bámultam a kezeimet. Remegtek, mint a nyárfalevél. Ettől még jobban sírásra görbült a szám. Kezemet ismét a fejemre tettem. Majd hirtelen megszólalt a telefon. Tomi volt. „Nem akarok senkivel sem beszélni. Aludni akarok.” Gondoltam magamban. Felvettem a telefont.
- Halló!? – zokogtam, és értelmetlenül folytak össze a szavak a számban.
- Tibi! …. Te vagy az? …. Mi az? Mi a baj? – kérdezte. Hangja megváltozott, izgatott lett és ideges. – Mondd, mi a baj!
- Nagyon fáj…. nagyon…. – a sírástól elejtettem a telefont. Ekkor úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Összeroskadtam. A lelkem apró darabokra zúzódott össze. „Istenem, mért velem történik mindez?” kérdeztem magamban most is, mint oly sokszor már életem során, de választ most sem kaptam.
- Menj onnan! – szólt apám ingerülten. Hatalmas csörömpölés. Az ajtóm üvegablakát bezúzta egy baltával. A szilánkok az ágyamig repültek. Ez a hang… talán ez volt a jel, a hang, hogy mostantól! Attól a perctől kezdve, nem voltam önmagam. Csak ültem az ágyszélén, abbamaradt a sírás, mintha elzárták volna a csapot. Apám eközben a kulcsot - ami belülről volt a zárban - elfordította és kinyitotta az ajtót. Odajött hozzám. Rám nézett. Nem szólt semmit. Én rezzenéstelen arccal tekintettem magam elé résnyire nyitott szájjal. A könnyeim, a nyálam és a taknyom összekeveredve csöpögtek a padlóra. Mit érdekelt engem akkor, hogy nézek ki. Bár nem láttam apám arcát, éreztem, gúnyos és megvető pillantást vet rám. Majd kiviharzott a szobámból és hívta a rendőrséget… Vagy korábban hívta már őket? Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden.
- Tibi! Mért csinálod ezt? – a kishúgom volt az. Átölelt. A fejem a vállára huppant, mint egy élettelen ólomgolyó. – Kérlek szépen! – elkezdett sírni.
- Sajnálom… úgy sajnálom… sajnálom… – ezek voltak az utolsó szavaim. Ezután, nem szóltam semmit sem. csak meredten tekintettem magam elé. Gondolatok ezrei vonultak végig bennem, amik belülről őröltek.
- Joli! Menj már ki eléjük! – apám szólt kintről, a másik szobából anyámnak, aki éppen az üvegszilánkokat seperte a szobámban. Megfogta a partvist és a lapátot, majd kivágtatott, nagy sebbel-lobbal. A következő emlékem már csak az volt, hogy egy erőteljes férfihang szól hozzám:
- Helló! – kis szünetet tartott, közben magabiztos léptekkel az ágyam felé tartott. – Szia! Hallod, amit mondok? – a férfi rendőr volt. Apám egyik barátja lehetett. Ideért az ágyamhoz. Leguggolt velem szembe és a szemembe nézett. Én továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam magam elé egyetlen egy pontba. A férfi meglepődött. Legalábbis csalódottan vette észre, hogy semmit sem reagálok a szavaira. – Helló! Hallasz? – csettintett az ujjaival. Semmi reakció. Megpofozta az arcomat. Szintén semmi. Nem tudom, mennyire erősen üthetett meg, mert nem éreztem belőle semmit sem, csak láttam. A fájdalmat, a tapintást, a testi kontaktust már egyáltalán nem érzékelte az agyam. A rendőr ezután felegyenesedett és kiment. Hallottam, mit beszélnek anyámék:
- Tudom milyen büszkék voltatok a fiatokra, Jolika! – szólt a rendőrnő. „Meghiszem azt!” gondoltam magamban.
- Szerintem bedrogozott! – állapította meg apám.
- Nem! Nem tudom, hogy mi van a sráccal, de ez nagyon csúnya! – a rendőr sóhajtott, majd folytatta – Ilyet még nem láttam. Semmire sem reagál. Hívjuk ki a mentőket!
Meglepően gyorsan kiértek a mentősök… de lehet, hogy csak nekem tűnt gyorsnak. A férfi, aki a szobámba lépett, hasonló módszerekkel próbálkozott, mint a rendőr. Az eredmény viszont ugyanaz volt: Nem reagálok a külvilágra. De azt nem tudták, hogy mindent megértek, amit mondanak.
- Rendben hölgyem! – a mentős anyám felé fordult. – Bevisszük a fiát a kórházba!
Aztán már csak képkockák ugranak be a homályból: Anyám próbálja a cipőmet a lábamra húzni… a mentős segít neki, aki megjegyzi, hogy a cipőnek hiányzik a talpa. „Hát nem ruházzuk a kölkünket? Hehe! Mennyire cinkes!”… anyám mondta, hogy szedjem össze magam… nem bírnak el a lépcsőn… a hordágyon vagyok… a szemembe tűz a Nap… kitágult pupillákkal bámulok egyenesen a Napba…
Kipakolnak a mentőből. Először rossz helyen próbálnak átadni a mentősök az orvosoknak, a zárt osztály bejáratánál, de ott nem tudnak ilyen állapotban fogadni. „Irány a sürgősségi! Balfaszok! Ki tudja az eljárást, ha ők sem?”
- Mi történt a sráccal? – kérdezte az egyik nővér.
- Katatón állapotban van! Nem reagál semmire sem. – felelte a mentős.
Az ápolók és a nővérek meztelenre vetkőztettek. „Milyen kiszolgáltatott voltam!” Persze, akkor is szó nélkül tűrtem mindent. Az egyik férfi egy apró pici csövet fogott a kezében:
- Bekatéterezhetem? – kérdezte, de a választ már nem várta meg, hanem már csinálta is. „Istenem! Na, ezt már éreztem!” A lábfejem megmozdult az apró nyomástól, amit a nemi szervemre gyakorolt a fickó. „Kurvára fájt!” Ezt az egyik ápoló megjegyezte a többieknek:
- Ébren van a kiscsávó! Megmozdult a lába! – közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegyen. – Ha itt lenne János, akkor már tuti rég felkeltette volna! Olyat rávágott volna a lábára, hogy rögtön talpra ugrik. – mondta gúnyos hangon többieknek.
- Nézd, mennyi fér belé! – szólt a nővérke csodálkozón.
Iszonyatos fájdalom volt. Kicsordult a könnyem is. Legszívesebben ordítottam volna, de nem engedelmeskedett a tudatom. „Pedig milyen jó lett volna felkapni a mellettem lévő asztalról valami hegyes célszerszámot (injekciós tűt, szikét,… mindegy mit, csak szúrni lehessen vele) és beledöfni a nyakába a csajnak!”
Miután belém nyomták a csövet, deréktól lefelé leterítettek egy hatalmas fehér lepellel. A hordágy tovább gurult. Én még mindig nem tudtam megszólalni, csak bámultam a plafont. Az viszont folyamatosan változott. Végül megérkeztünk. Csöngettek. Nyílt a rácsos üvegajtó, és mi begurultunk.
- Így ni! Meg is érkeztünk, a 3. kórterem. – betolt a nő az ajtón. – Majd még visszajövök!
Továbbra is szótlanul és mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Anyám simította meg a karomat, fölém hajolt, majd így szólt:
- Mindennap be fogok jönni hozzád! – hangja remegő volt. Megcsókolta a homlokom, majd elment.
Körülbelül egy óra eltelte után, egy nő jött be hozzám. Fekete, vállig érő haja volt. Mélybarna, nyugtató szeme és mosolygós, pirospozsgás arca. Így szólt hozzám:
- Hallja, amit mondok? – kérdezte kedvesen.
Válaszolni akartam neki. Egy kis ideig még nem engedelmeskedett a szám. Majd, megerőltettem magam és így válaszoltam neki:
- Nagyon fáj! – kis szünetet tartottam, majd folytattam. – Szedje ki belőlem! Nagyon fáj!
- Rendben. Mindjárt jövök! – a lány kirohant a kórteremből. Valószínűleg a mappáját tette le a kinti portára, ugyanis anélkül jött vissza.
- Próbáljon meg lazítani! – a kezeivel a fehér lepel alá nyúlt. „Neki más körülmények között szabad lett volna, ha nem arra készül, amit csinált! Hehe! Csinos darab…” – Ne szorítson! – azzal amint kimondta, egy erőset rántott a csőnek a másik végén. Akaratlanul összerándult a testem alsó fertálya és felültem:
- Áááááááááááááá! – ismételten könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
- Ne szorítson! Lazítson! – a nő e szavakkal próbált nyugtatni, majd még egyet rántott a csövön, ami ezúttal kijött. – Látja? Ennyi volt!
Azzal megfogta a katétert és kiment a kórteremből. A testem sajgott. Egy darabig még nem éreztem a lágyékom környékét.
Néhány perc eltelte után, bejött egy másik nővér, és egy „tiszta” pizsamát dobott az ágyamra, majd így szólt:
- Tessék! Ezt vegyed fel! – hangja parancsoló volt és rideg, mintha szívességet tenne azzal, hogy odaadja a pizsamát. Nem válaszoltam neki semmit sem. „Az ilyen, menjen a halál faszára!” El is ment. Biztos megsértődött, amiért nem köszöntem meg neki a figyelmességét.
Felültem az ágyban, éppen csak annyira, hogy elérjem a pizsamát. A takaró alá gyűrtem, majd óvatosan felhúztam a nadrág részét. A felső egy ing volt, amibe csak belebújtam, nem gomboltam össze, túlságosan fáradt voltam. Hátradőltem az ágyban és pihentem. Majd néhány perc múlva, mély álomba szenderültem.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek