349. bejegyzés:
Megtörve
16.Fejezet: „Hova szeretnéd a golyót?”
„Ölelj és ringass mély álomba,
jő, s magával ragad a halál.
Nem lesz élet és boldog holnap,
mert magának akar a halál.”
Átaludtam az egész délelőttöt, bizsergett és zsibbadt a testem a gyógyszertől. „Jó nagy dózist kaphattam.” A fájdalomtól nyíltak ki a szemeim, de amit akkor láttam, más volt, mint amire számítottam. Az egyik barátom ült az ágyam mellett, és fogta a kezem. Elmosolyodtam és szemeimbe könnyek szöktek az örömtől. „Nem szabad gyengének látszanom.” A srác végül megszólalt:
- Hogy vagy?
- Szarul. – erőt vettem magamon és felültem az ágyban.
- Úgy is nézel ki. – megerősített, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Az a négy nap, amit ott töltöttem el, maga volt a pokol. – fejemet az asztalra hajtottam és sírni kezdtem. Lesöpörtem mindent az asztalról. A pohár és a whiskys üveg darabokra tört. „Szedd össze magad! Mi ez a gyenge viselkedés? Nem vall ránk.”
- Csak rád nem vall! – felüvöltöttem és a szemeimet húgomra szegeztem. Összerezzent, de nem értette, miért kiáltottam ezt.
- Ne aggódj, már nem tart sokáig! Megszabadítalak a szenvedéstől.
Másnap az osztálytársnőim is meglátogattak. Ekkor már egyáltalán nem ettem, csak ittam, és azt is csak minimálisan. Meggörnyedve ültem a tömör fa széken, s közben a szánakozó tekintetekben fürösztöttem arcom. Az adjunktusom odalépett hozzánk és így szólt:
- Önök családtagok? – kérdezte a többiektől.
- Nem, mi csak barátok vagyunk. – felelte az egyik osztálytársnőm.
- Csak családtagok látogathatják Tibort. Kérem, távozzanak!
- Megengedi, hogy elköszönjünk? – kérdezte egy másik osztálytársnőm.
- Egy percet kapnak. – azzal hátrébb ment néhány lépést.
- Hülye kurva! – mormogtam az orrom alatt.
Elbúcsúztunk egymástól. Megköszöntem nekik a látogatásukat és a kedvességüket.
- Minden apró örömömtől megfosztottak. – ökölbe szorult a kezem. – Noémit egyenesen eltiltották tőlem, mert megtalálták a szerelmes leveleket a fiókomban. Kidobták az osztályról.
- Sajnálom. – Szandi lesütött szemekkel nézett maga elé.
- Hm… sajnálhatod is! – felkeltem a székről, lehajoltam a pisztolyért és elébe térdeltem, majd ismét megszólaltam. – A legnagyobb megszégyenítés akkor ért, amikor már nem bírtam tovább és minden-mindegy volt, csak kikerüljek a zárt osztályról. Feladtam önmagam, hogy ne dögöljek bele! – szemeivel megrettenve tekintgetett a kezemben lévő pisztolyra. Elmosolyodtam és a fegyverre néztem, majd ismét a szemeibe. – Hova szeretnéd a golyót? Fej, vagy szív?
- Kérlek, Tibi! Ne! – megkötözve, a falnak támasztva könyörgött.
- Nincs már sok hátra a történetből… Te is tudod! De szeretném tudni, hogy hova kell majd lőnöm. Ha nem mondasz semmit, úgy is jó, de akkor én döntök. Nos? – hangom nyugodt volt és rideg. Szépen lassan abbahagyta a bőgést és láttam rajta, hogy kezd beletörődni a sorsába, megbékél a helyzettel és elfogadja azt, amit lát és érez.
- Tehát, hova?
- Fej… fejbe. – halk, elhaló hangon mondta.
- Jó választás. Magam is ezt választottam volna. – felálltam és visszamentem az asztalhoz. A pisztolyt letettem az asztalra, a diktafont pedig felvettem a földről és folytattam:
A harmadik bent töltött napon már annyira le voltam gyengülve és fogyva, hogy csak a legfontosabb dolgok miatt keltem ki az ágyból. Fáztam és reszkettem a vastag takaró alatt. Minden gyógyszerosztásnál bejött hozzám az adjunktusom és a következő kérdéssel támadott le:
- Tibor! Úgy gondolom, hogy beszélnie kellene a szüleivel. Behívathatom magához?
A válaszom „Nem.” volt.
A negyedik nap, mikor elkértem volna a melegítő alsóm, mert a hidegtől már aludni sem bírtam rendesen, az adjunktusom azt felelte:
- Ha bejönnek a szülei és beszél velük, megkaphatja.
Zsarolt. „Mocskos kurva!” Beleegyeztem, de nem jó szántamból.
- Kihoztak. – egy könnycsepp gördült végig arcomon. – De a döntést Rád bíztam. Pedig akkor önzőnek kellett volna lennem és nevelőintézetbe kellett volna mennem. De Te nem így akartad.
- Sajnálom Tibi!
- A társadalom úgyis el fog ítélni és sosem fogja megérteni, hogy mért nyírtam ki a családom. A normák… a kibaszott normák, igaz? De hol szerepel a normák között a boldogtalanság, a rettegés, a félelem, a szenvedés, a kín és a halálvágy? Nekem is, ahogy minden embernek ezen a tetves Földgolyón jogom van a boldogsághoz. Ahhoz, hogy normális körülmények között nevelkedjek fel… de ezt nem kaptam meg. És most csodálkozik a világ, hogy ezt tettem? Üzenek valamit a világnak. – felkeltem a székből, megfogtam a pisztolyt és odasétáltam Szandihoz. Megálltam a lábai előtt és letérdeltem elé. Sírt. Próbáltam értelmes szavakat kivenni a nyögdécselések közül, de nem tudtam.
- Szóval fejbe mondtad, igaz? – elmosolyodtam.
- Tibi…
- Hallod világ? – hátrafordulva üvöltöttem az asztal irányába. – Ég veled, húgocskám! Találkozunk a pokolban. – azzal felemeltem a pisztolyt. Bekaptam a csövét és meghúztam a ravaszt.
- Tibi… Neeee…
Azt mondják, az ember a halála pillanatában végignézi az életét, akár egy filmet. Én nem láttam semmit sem. Sötétséget láttam… majd vakító világosságot és egy torz hangot, ami egyre közelebbről hallatszódott. Mély férfihang szólt hozzám és most már azt is értettem, mit mondd:
- Meg ne halj!... Ébredj! – erős pofont érte az arcomat, amitől kinyíltak a szemeim.
- Szedd össze magad! – ismét pofon vágott a férfi.
- Mi történt? – kérdeztem tőle.
- Kómában voltál. – vágott közbe egy nővér. – Ki akartuk mosni a gyomrod. Mit szedtél be?
- Nem tudom.
„Az élet olykor kegyetlen próbatételek elé állít minket. De meg tudunk velük birkózni. Hiszen mindig van, ki segít, mindig van, ki szeret bennünket… csak nem mindig értékeljük és látjuk, mert a problémák elhomályosítják a szívünket.”
VÉGE
Utolsó kommentek