300. bejegyzés:
Megtörve
5. Fejezet: Majd holnapután
Elvesztettem az időérzékemet. A gyógyszerek hatása miatt, vagy csak a tétlenség és a semmittevés volt az oka, de minden percet egy örökkévalóságnak éltem meg. Délután lehetett valamikor, hogy látogatók érkeztek. Megszólalt a kinti csengő. Az ápoló kinyitotta a nagy rácsos ajtót. Timi, Szandi és Guszti léptek be rajta. Hozzám jöttek. „Mégis, ki máshoz?” Megörültem. Felkeltem a székről, amin addig ültem. Ezalatt ők megtették a bejárat és a dohányzó közti távolságot.
- Szia, Tibi! Hogy vagy Öcsikém? – üdvözölt Guszti. „Ágostonról, merthogy Guszti csak a beceneve, eddig nem is beszéltünk. Pedig fontos személy a mi egyszerű életünkben és a történetünkben is. Timi barátja volt… innen eredeztethető az ismeretségünk, de annál sokkal komolyabb és mélyebb barátság alakult ki közöttünk az évek során, mint a sógorjelöltek között.” Átölelt és finoman megveregette a hátamat. Majd hátrébb lépett.
- Jól! Köszi. – feleltem mosolyogva.
- Szia! – köszönt a nővérem. Megpuszilta, majd megsimította az arcomat.
- Szia! – végül a kishúgom is megszólalt, közelebb lépett megpuszilta arcomat, majd visszalépett. Szemei kérdően ragyogtak és válaszokat várón csillogtak a szememben.
- Sziasztok! – köszöntöttem Őket.
- Sikerült valamit beszélni az orvosokkal? – kérdezte tőlem Guszti. – Mondtak valamit?
Elszomorodtam és lesütött fejjel így feleltem:
- Nem. Semmi érdekeset nem mondtak. Csak annyit, hogy benntartanak. Meg még azt, hogy nem tudják, hogy mi van. – motyogtam az orrom alatt, majd kiegyenesedtem és felemeltem a fejem.
- Azért valamit csak mondtak? – kérdezte Timi reménnyel telt hangján.
- Igen. Tőlem kérdezték, hogy mi a bajom. – feleltem kimérten.
- És mit mondtál? – kérdezte a kishúgom. Szavai szinte simogatták az ember fülét.
- Azt, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy mért kerültem ide.
- De hiszen a szüleink miatt! – tette hozzá mérgesen a nővérem.
- Igen. – sóhajtottam. A kezem ökölbeszorult. – Miattuk.
Visszaültem a székre. Gyuri átadta a helyét a húgomnak, így mindketten (Timi és Szandi) leülhettek mellém. Guszti velem szemben, a falnak támaszodva helyezkedett el. Így mindhármunkat látta.
- Otthon minden rendben? – kérdeztem Szanditól.
- Igen.
- Anyámék mit szólnak mindehhez? – kérdeztem húgomat.
- Nem tudják hova tenni a dolgot… - mondta, közben elcsuklott a hangja.
- Hm… értem. Szomorú, ha nem értik…
Ismét megszólalt a csengő. Kinyílt a rácsos ajtó és egy doktornő lépett be rajta. Mintha csak megéreztem volna, mintha egy belső hang szólt volna hozzám: „Minket akar! Velünk van beszéde!” A doktornő nálam fél fejjel alacsonyabb, sötétbarna hajú, komor nőszemély, a járása inkább katonás, mint nőies volt. Ridegséget és félelmet sugárzott az aurája. Az arcomra egy fanyar mosolyt erőltettem, amikor hozzám szólt:
- … Tibor? – végignézett rajtam, majd felvette a zsebébe csúsztatott szemüvegét, és a noteszába tekintett. Valószínűleg a kórlapomat vizslatta.
- Igen. Az vagyok. – feleltem. A többiek is figyelték a doktornőt, várva a diagnózist.
- Rendben. – levette a szemüvegét és a zsebbe tette, ahol azelőtt is pihent. – Velem jönne egy kicsit? – azzal a dohányzó mellett lévő ajtóhoz lépett. „7. Kórterem” állt az ajtótáblán. Kinyitotta az ajtót és a kezével beljebb tessékelt. Én még vetettem egy pillantást a többiekre, akik egy szembehunyással és fejbiccentéssel nyugtázták, hogy „Menjek be nyugodtan, kint megvárnak!”
A 7. Kórterem belsejében nem voltak betegek, vagy ágyak. Két szék egy íróasztallal szemben, egy könyvespolc a bejárattól balra, egy ablak, amin a reluxa be volt sötétítve, így a természetes fénynek esélye sem volt beszűrődnie. Egy kanapé és egy bőrfotel, mint amiket az ember az elbaszott, gagyi amerikai filmeken lát a pszichiátereknél. „Belenyúltunk a tutiba!” Volt még egy ventilátor az asztalon, gondolom ez fújta a meleg levegőt az arcába, amit a szobában keringtetett. „Hm… vajon mit szeretne tőlem? Mire kíváncsi?” Kérdeztem magamban.
- Nos! Kedves Tibor! Kérem, foglaljon helyet! – azzal az asztal előtt lévő székek egyikére mutatott.
- Köszönöm. – kihúztam a széket és leültem rá. Eközben a doktornő velem szemben, az asztal másik oldalán foglalt helyet. Letette a kezében lévő kartotékot az asztalra. A kezeit egymásra téve az iratok tetején pihentette, majd közelebb hajolt kissé és megszólalt:
- Nos, Tibor! – szemei szemeimet fürkészték. „A kis buta! Azt hitte, zavarba hozhat?” Hatásszünet, majd folytatta. – Nem látom értelmét annak, hogy továbbra is a zárt osztályon maradjon. Ön értelmesnek tűnik, nyilvánvalóan nem idevaló! …(”Még mielőtt tovább folytatnánk történetünket, fontosnak vélem, hogy ezt a mondatát a hölgynek kiemeljük: Ön értelmesnek tűnik, nyilvánvalóan nem idevaló!”) Holnapután beszélek majd a főorvos asszonnyal és áthelyezzük Önt az Elme osztályra. – a doktornő kinyitotta a kartotékomat, felvette a szemüvegét és olvasgatni kezdte.
- Rendben. – hangom nyugodtnak tűnhetett, de fogalmam sem volt arról, hogy az Elme osztály vajon jobb, vagy rosszabb lehet ennél. „Bár ennél minden jobb.” Gondoltam magamban.
A doktornő még egy darabig lapozgatta a dossziémat és néha-néha rám pillantott, hogy éppen mit figyelek. De én végig Őt néztem. Szinte kinéztem a székéből… hirtelen becsukta a mappát. Levette a szemüvegét. Rám nézett, majd így szólt:
- Befejeztük! Holnapután fent találkozunk. Viszontlátásra! – mondta ridegen és kimérten. Én megilletődöttségemben hirtelen nem is tudtam mit mondani. Csak ennyit:
- Csókolom! – azzal felálltam, megfordultam és kimentem az ajtón. Amint kiléptem az ajtón, a többiek máris érdeklődtek.
- Na, mi volt? – kérdezte Timi. – Mit beszéltetek?
Néztem magam elé döbbenten, még fel sem fogtam, hogy mi történt odabent. Üres tekintettel a nővéremre néztem, majd megeredt a nyelvem:
- Holnapután… holnapután felkerülök az Elme osztályra.
- És az hol van? – kérdezte Ágoston.
- Nem tudom. De remélem jobb lesz, mint itt!
- Mi is! – szólalt meg a kishúgom.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek