331. bejegyzés:
Megtörve
10.Fejezet: A pirulák
„Ugye hiszel Istenben?” Csak nézett rám kék szemeivel kérdőn. Arcát könnyei és izzadtsága keveredve mosta. Természetesen nem tudott választ adni, mert be volt kötve a szája. „Hamarosan találkozol vele!” Elfordultam tőle, leültem a székre, rágyújtottam és kézbe vettem a diktafont.
Tizenharmadik nap. Noémi gubbasztott az ágyam mellett, és egy pohár forró csokit tartott a kezében. Az illatára felébredtem.
- Jó reggelt, Tibike!
- Mennyi az idő? – kérdeztem Tőle álmosan.
- Hat óra múlt négy perccel.
Kicsit korai volt az ébresztő, de örültem neki. A reggeli tornáig még volt egy óra. Felöltöztem, közben Noémi kint várt az ajtó előtt. Miután kiléptem az ajtón rongyos melegítőmben, rám nézett és mosolygott. Kezembe nyomott egy szál cigit, és biccentett fejével. Lementünk a lépcsőkön. Mindig összerezzentem, mikor a zárt osztály mellett mentünk el. De most elszörnyülködtem. A rácsos ajtó homályos üvegein át egy alakot véltem felfedezni, aki az ajtót rángatva üvöltözte, hogy engedjék ki. Noémi mellém állt, és megszorította a kezemet. Csak álltunk ott, hallgattuk döbbenten, és vártunk. Már hallottuk is a parancsoló hangot: „Takarodjon el az ajtótól!” De az alak nem tágított az ajtótól, és egyre csak sírt és üvöltött, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hallottuk a közeledő léptek erősödő hangját, majd egy csattanást. A férfi nekivágódott az ajtónak. Megfagyott bennem a vér.
Az ajtó alatt kiszivárgó folyadékra lettem figyelmes. „Van ezekben emberség?” – kérdeztem magamban. A férfi zokogott és jajveszékelt. Kérlelte a gondozót, hogy ne bántsa! A dolgozó csak annyit mondott: „Takarodj vissza a szobádba, ha még egyszer itt látlak, eltöröm a lábad!”
Noémi rám nézett. Nem szólt semmit, csak némán állt mellettem. Néhány perc múlva azonban mégis megszólalt:
- Rohadékok!
- Tibi! – Gyuri megfogta a vállam. – Amit most látsz, arról nem beszélhetsz senkinek sem!
- Rendben. – feleltem. Gyuri megfordult és visszament Marcsihoz, aki a folyosó végén állt. Kinyílt az ajtó, és a félhomályból egy ápoló lépett ki.
Gyuri és Marcsi beszédbe elegyedtek az ápolóval, tőlem kb. tíz méterre. „Mintha üzletelnének!” Az ápoló megfordult, és eltűnt az éjszaka homályában. Gyuri és Marcsi mosolyogva jöttek hozzám.
- Nem láttál és nem hallottál semmit! – mondta Marcsi parancsolóan, szinte már fenyegetően.
- Természetesen nem. – mondtam neki higgadtan.
- Mutasd, mink van! – mondta izgatottan Gyuri. Marcsi kezében tizenhat apró kis pirula volt. Ebből négy vörös, hat kék és hat fehér színű. Gyurinak felcsillantak a szemei, ahogy Marcsi remegő kezére pillantott.
- Elosztjuk!
- Rendben. – helyeselt Gyuri.
- Én is kaphatok? – kérdeztem bizakodón.
Marcsi és Gyuri összenézett. Majd Gyuri komoran megszólalt:
- Nem lenne szabad.
- Tudom. De kérlek! – kérlelő volt a hangom és lágy.
- Kapsz két fehéret. – mondta Marcsi nagylelkűen, majd elmosolyodott és megsimította kócos fejemet.
- Köszönöm! – elvettem a kezéből két fehér pirulát, és zsebre vágtam.
- Légy óvatos! Meg ne lássák az ápolók!
- Rendben.
Tizennegyedik nap. 10 óra 17 perc. A szobánkban voltam egyedül. Kezemben három tablettával. Ebből kettő, amit Marcsi és Gyuri adott nekem, és egy ismeretlen sötétbarna pirula, amit még aznap éjjel találtam a szekrényem fiókjában, amikor felkerültem az Elmére. „Meg is feledkeztem róla. No persze, ha már itt van, akkor mért ne nyeljem le?” Néhány percig csak álltam ott némán, de gondolatban már máshol jártam. Egy szebb világban, ahol nincs fájdalom, bánat és kín, ahol egy magamfajta srác boldog lehet. „Nem akarok döntést hozni. Nem akarom elbaszni Szandi életét! Ha már jót nem adhatok, rosszat sem akarok. Mi lesz, ha elválasztanak minket? Ha összeroppan törékeny kis lelke? Mi lesz, ha rosszul sül el?” A szívemhez kaptam, szúró érzés nyílalt belém. „Ne gondolj másra, csak a pihenésre! Megnyugtatnak a bogyók… bízz bennem! Szép és kellemes lesz! Mélyen fogsz aludni… álmodni fogsz, s amikor felébredsz, melletted leszek, hogy megóvjalak. Nyeld le a pirulákat!” Hangja éles volt és kérlelő. „Hol vagy?” Körbenéztem, de a szoba üres volt és kihalt. „A fejemben vagy, igaz?” „Én, Te vagyok. Mi egyek vagyunk. Nyeld le barátom! Nincs más út, mi ennyire biztos lenne.”
Lassan odamentem a szobában lévő csaphoz, megengedtem a vizet. A számba vettem a gyógyszereket, és néhány korty vízzel lenyeltem mindent. Belenéztem a tükörbe. Egy erőltetett mosoly után visszamentem az ágyamhoz, és vártam a hatást. Nem történt semmi. „Gondolom, nem azonnal jön meg a hatás.” Azzal fogtam magam, és kimentem a folyosóra. Tovább, le a lépcsőn, ki a kertbe. Sétáltam a kék ég alatt, s hagytam, hogy még utoljára rám mosolyogjon a Nap. „Elmegyek a sulimba, hisz úgy sincs messze. Ezeknek meg fel sem tűnik, hogyha eltűnök egy kis időre.” A kórház területén nem lepődtek meg az emberek, de mihelyst az utcára léptem, megvetően és kérdőn nézett rám mindenki. De egyikük sem kérdezte meg tőlem, hogy mit keresek kint pizsamában.
Már majdnem odaértem, amikor meggondoltam magam. Ekkor kezdtem el érezni a gyógyszerek hatását. Fáradt lettem, mintha mindkét vállamra ránehezedtek volna. A lábaimat szinte már csak húztam magam után. „Csak érjek vissza!” Minden lépés nehéz volt és megerőltető. Végül csak felértem a szobámba. „Vár a puha ágy!” „Szép álmokat barátom! Aludj csak! Aludj!” Ledőltem az ágyba, behunytam a szemeim, és szinte rögtön el is nyomott az álom.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek