326. bejegyzés:
Egy darab papír
- Elhoztad? – kérdezte tőlem. Ideges volt. A tekintete kémlelőn pásztázta a tájat. A kezei pedig, szemmel láthatóan remegtek az idegességtől.
- Persze hogy elhoztam. Itt van a zsákban. – feleltem nyugodt hangon. Néhány percig még haboztam, majd belenyúltam a zsákba, ami lábam mellett hevert. Egy pillanatra megdöbbentem. „Nincs itt.” Arcomra kiült a félelem. Izgatottan borítottam ki a zsák tartalmát, majd négykézlábra ereszkedtem és a sok papír közt kutakodni kezdtem zaklatottan.
- Mi a baj? – kérdezte tőlem idegesen.
- Nem találom.
- Hogy érted, hogy nem találod? Az előbb még azt mondtad, hogy itt van! – kezeivel hajába túrt, majd a körmeit kezdte rágcsálni. Fel-alá járkált. Most még idegesebb lett.
- Úgy értem, hogy nincs itt! – szóltam kétségbeesetten. – Hagyd abba a kérdezősködést! Inkább segíts keresni!
- Meg fogunk dögleni! Meg fogunk dögleni! Ezek kinyírnak minket!
Abbahagytam a keresést. Ránéztem. Felegyenesedtem és megfogtam a kezeit, majd üvöltözni kezdtem vele:
- Ha még egyszer azt mondod, hogy meg fogunk dögleni, akkor én magam nyírlak ki! – erősen szorítottam a kezeit. A lány megijedt és arcára kiült a fájdalom. Ezelőtt még nem hallott üvöltözni. – Biztosan tudom, hogy elhoztam! Én magam ellenőriztem, hogy mindet elrakják a fiúk! Tudom nagyon jól, hogy most nem lehet szórakozni… – azzal elengedtem a kezeit és visszafordultam a kupachoz kutatni.
A lány megtörölte könnyes arcát, hátrafogta a haját és lehajolt mellém. Beletúrt az egyik halomba és egyesével elkezdte átnyálazni a papírlapokat. „Lehet, hogy beszorult két lap közé.” Próbáltam nyugtatni magam.
Szégyelltem magam, amiért előbb úgy rámordultam, de néha olyan könnyen ki tud hozni a sodromból. Ránéztem, s miután lehiggadtam, így szóltam hozzá:
- Ne haragudj! Tudod jól, hogy nem akartalak megbántani, csak… – sóhajtottam egy nagyot, majd folytattam. – Ez az egész olyan feszültté tesz engem is.
A lány nem szólt semmit, csak csendben folytatta a keresést. Láttam az arcán, hogy mérges. Nem szóltam többet, de nagyon rossz érzés töltött el.
- Megvan! – kiáltottam. De ekkor egy dörej hangja ugrasztott meg. A lányra néztem. Kezeivel a hasát fogta. Vér buggyant ki szájából. Mindent félrelöktem az útból. Gyorsan megfogtam Bellát, mielőtt a földre huppant volna. Hosszú barna haja eltakarta az arcát és véres kezével arcomat simította, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, élettelenül leesett a karja a hideg betonra. Ujjaimmal félrefésültem arcából a haját.
- Istenem! – szám sírásra görbült és a könnyeim is megeredtek. Felemeltem a fejét és megcsókoltam a homlokát, majd az arcomhoz szorítottam erősen… – Ne menj el! Nem hagyhatsz itt! Még nem! – a sírás eluralkodott rajtam. Zokogni kezdtem, és már nem is láttam mást, csak Bella élettelen arcát. – Milyen szép vagy! Istenem!
Este volt és csak egy halványan pislákoló lámpa fénye világított meg engem és a karomban fekvő kedvesemet. A könnyeim nem akartak apadni és szívemet elöntötte a keserűség és a bosszú, amikor egy hang szólt hozzám:
- Milyen kár érte! – a férfi hangja mély volt, ami a hátam mögül jött. Nem fordultam meg, csak zokogtam és Bella arcát csókolgattam. – Mondtam, hogy Őt ne keverd bele! Mi értelme van ennek?
- Te szemét gyilkos! – fakadtam ki. De továbbra sem fordultam meg.
- Én? Hiszen te ölted meg!
- Ez nem igaz!
- Ugyan! Előttem ne akard tisztára mosni a lelkiismereted!
- Mért kellett megölnöd? Mért lőtted le? – kérdeztem sírva. Ökölbe szorult a kezem. Megfordultam, majd még egy dörrenést hallottam…
Utolsó kommentek