343. bejegyzés:
Megtörve
13.Fejezet: Apám
„Aki nem mozdul, nem érzi a láncait.” „A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb érzés az, hogy semmit sem tehetsz, hogy változtass a sorsodon, amikor nem neked kell döntést hoznod.”
Napok múltak el a maguk megszokott monotonitásukban. Gyógyszerek, orvosok, terápiák… a kórházi élet egyhangúságát mi betegek próbáltuk feldobni.
- Ha nem fúj a szél, nem zörög a haraszt, Öcskös! – Guszti búcsúzóul ezeket a szavakat mondta.
- Szia! – csak ennyit tudtam mondani. De mélyen, legbelül lerakódtak szavai, és a szívembe fúrták magukat.
Húsz napja már, hogy a kórházban rohadok és nincs semmi előrelépés. A kórházi gyermek jólétis hülyének tart. És persze azt mondja, hogy túlreagálom a dolgokat. „Hogy mondhatok olyat, hogy nem szeretnek a szüleim?” „És maga, mért tesz fel ostoba kérdéseket? Szeretet? Mit is jelent ez tulajdonképpen? Miért szeret valaki? Mi motiválja?” „Ne kérdezz ilyet! Nem tudok neked értelmes választ adni rá. Senki sem tud.” „Mért nem tudsz?” „Mindenkinek mást jelent szeretni. Másért szeretek én valakit, mint mondjuk Te. Egy dolgot nem lehet, kényszeríteni valakit, hogy szeressen, vagy ne szeressen! Nem mondhatod a szívednek, hogy ne érezzen! Képtelenség.” „De a gyűlölet hatásos módszer, hogy valakit ne szeressünk.” „Anyámék is ezt akarták. Gyűlöljem a nővéremet, hogy gyűlöljem Ágostont, hogy mindenkit gyűlöljek, akit Ők nem kedveltek, s nem szerettek!”
Mivel a kórháztól nem számíthattam segítségre, így az egyetlen megoldás a gyámügy lehetett. El is határoztam, hogy másnap bemegyek a húgommal együtt, hátha Ők látnak megoldást a problémákra. Még aznap mindent megbeszéltem Szandival, mikor bejött. „Milyen megviselt! Most látom csak, hogy mennyire kiszívja ez az egész dolog.”
- Jól vagy? – kérdeztem tőle szelíden.
- Megvagyok. – a szemeimbe nézett, majd így szólt.
- Bárcsak, Te is jobban lennél! Aggódom miattad, de nagyon. Nagyon sokat fogytál. Tán nem eszel rendesen?
„Ennyire látszik rajtam? Mondjuk, jó múltkor az osztályfőnököm jegyezte meg, hogy nem ismer rám. Annyira lefogytam. Kórosan sovány vagyok.” Szandi látta rajtam, hogy zavarba ejtett a kérdés, de Ő továbbra is a válaszra várt. „Vajon mi játszódhat le benne? Képes felfogni a történteket? Már hogyne lenne képes, mégiscsak tizennégy éves!”
- A stressz miatt van. – motyogtam az orrom alatt. „Nem akarom megbántani és még jobban elszomorítani azzal, hogy szar az étel, és kedvem sincs enni. Nincs miért élnem. Felőröl ez az egész dolog.” Rámosolyogtam és megfogtam a kezét.
- Minden rendben lesz! – hangom nyugodt volt, és bizalmat árasztó.
Letettem az üres poharat az asztalra, a pisztoly mellé. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy az én beteg kis családomat néztem. Felálltam a székből és megfogtam a baltát, ami eddig az asztal lábánál támaszkodott. Lassú léptekkel apám felé mentem, mikor odaértem, a fülébe suttogtam:
- Tudod… - hirtelen megcsuklott a hangom. – Tudod, mire vágytam egész gyerekkoromban?
Apám arca megrándult, mint akin végigfut a halál szele. Nem felelt semmit, csak ostobán bámult maga elé.
- Nem vágytam másra, csak egy boldog családra. – felegyenesedtem, és a balta nyelét felemeltem és a vállamra tettem. – Olyan kibaszott nagy dologra vágytam, szerinted?
Csak ült, egy szót sem szólt. Szemei könnyel teltek meg. De nem szólt, csak némán és komoran, előrefeszült tekintettel bámult maga elé.
- Szólalj meg, az istenit! – lendült a balta. Egyenesen bele a bal combjába. Felüvöltött.
- Sajnálom! – zokogva tört ki magából. Anyám és a húgom, egyszerre kiáltott fel. Szerencsére a szájukon lévő ragasztó megóvott a hangjuktól. „Talán el sem hitték idáig, hogy erre is képes vagy!”
- Sajnálod? – kérdeztem apámtól. – A sajnálatod már semmin sem változtat.
A baltát kihúztam a húsból. A vér gyorsan szökött a mély sebből. Az asztalon lévő whisky-s üveget felkaptam, lecsavartam a kupakot róla és öntöttem egy keveset a sebre.
- Remélem, ízlik! – elmosolyodtam. – Skót! A kedvenc márkád.
- Fiam! – arca megváltozott, a felismerés és az elfogadás sugárzott szemeiből. Ilyennek még sosem láttam ezelőtt.
- Hát mégis csak érző ember vagy? – felkacagtam.
- Bocsáss meg nekem! – sírva fakadt.
Rágyújtottam egy szál cigire és meghúztam az üveg tartalmát. Megfordultam, letettem a baltát a helyére és visszaültem a székbe.
- Még nincs vége a történetnek. Bár… az sem érdekel, ha elvérzel.
Egyik délután, meglátogattak az edzőtársaim. Az egyik mester, Béla, főállásban szakács volt. Meglepett és hozott nekem ételt. Gombát, sült csirkét… nagyon jóízűen falatoztam belőle. Persze nem ettem egyedül. Az udvarias karatéka felajánlja a „zsákmányt” a társainak. Persze Ők azonnal éltek a lehetőséggel, mert kopogott a szemük az éhségtől. Örültem a közös ebédnek.
- Mondd csak Tibi! Tudod, mért vagy itt? – kérdezte tőlem Béla.
- A többiek nem mondták? – kérdeztem kissé ódzkodva. Semmi kedvem nem lett volna még egy embernek elmondani a történetet az elejétől. Így hát kitértem a válaszadás elől:
- Most nem szeretnék erről beszélni. Ne haragudj! Inkább kérdezd meg Tomit, Ő mindent tud.
- Rendben Tibi. Megértem. Azért remélem, mihamarabb kikerülsz innen, mert, ahogy elnézlek, itt nem főznek valami jól! – felkacagott.
Rengetegen látogattak meg ez alatt az egy hónap alatt, de valahogy mindig magányosnak éreztem magam. Hiába voltam azokkal az emberekkel, akiket szerettem, persze csak néhány órát. „Az apró örömök az életben. Ugye, barátom?” „A legszebb napok azok voltak, mikor kikérőt kaptam a kórházból. Igaz, mindösszesen csak két hétvége volt, én mégis élveztem.” „És most? Látod, hova jutottál?” „Nincs lelkiismeret furdalásom.” Apámra néztem. Arca elfehéredett. Fehér ingjét kosz és vér színezte. Szája felrepedt a pofonoktól…
- Meg fogsz dögleni! – mondtam neki érdektelenül. – Tudod, mi vagy te?
- Fiam! – ismét sírni kezdett. – Én nem akartam…
- Mit? Mit nem akartál? Mondjad! – felkacagtam. – Nem akartál minket? Tudom nagyon jól! Ahogy azt is tudom, hogy anyámat sem szereted. Mégis, mért maradtál vele? Mert gyenge ember vagy. Nem mertél döntést hozni! – ökölbe szorultak a kezeim. – Mondok én neked valamit. – töltöttem még egy pohár whiskyt. – A saját fájdalmaid vetítetted ki a gyerekeidre. De nekem nem vagy több mint egy idegen ember. Nem ismerlek. Nem volt alkalmam megismerni téged. – felhörpintettem a pohár tartalmát, majd a poharat apám lába elé dobtam, ami darabokra tört a véres járólapon. Felkaptam a pisztolyt és elindultam apám felé. Amikor odaértem, leguggoltam előtte és mélyen a szemeibe néztem.
- Megszabadítalak a szenvedéseidtől. Lásd, milyen nagylelkű vagyok! Bár nem tudod a történetem végét, de a pokolban találkozunk, és akkor elmesélem. – elmosolyodtam. Kiegyenesedtem. A jobb kezemben lévő pisztolyt kibiztosítottam és pontosan a szemei közé céloztam vele.
- Utolsó kívánság? – kérdeztem megvetően.
- Szeretlek fiam! – zokogott.
- Én nem. – amint kimondtam, meghúztam a ravaszt és a golyó átszaladt apám fején. Eközben anyámék sírtak és ordítoztak, persze a ragasztószalag még mindig hangszigetelt.
- „Anyuci! Szereted apucit? Annyira szereted, hogy utána menj?” – hangom gúnnyal és gonoszsággal telt.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek