294. bejegyzés:
4. Fejezet: Faltól falig
Másnap reggel úgy ébredtem, hogy Kalácska bácsi az ágya széléről engem bámult. „A faszomat! Mit akar ez?” Rögtön kipattantak a szemeim. Felegyenesedtem, és nekidőltem a háttámlának. Megtörölgettem a szemeimet. Eközben Kalácska bácsi csak mosolygott rám. Nem tudtam, hova tenni az ipsét. „Ha nem hagy békén, úgy orrba vágom, hogy nem látja többé az unokáját!” Gondoltam magamban.
Eközben már jött is a reggeli gyógyszerosztás, de most másik nővérke és ápoló volt. Bevallom, örültem a váltásnak. Ők valamivel aranyosabbnak tűntek és most Miklós sem ellenkezett. Ugyanazt az adagot kapta mindenki, amit tegnap este. A nővérke megszólalt:
- Nemsokára Nagyvizit lesz! Szedjék össze magukat és igazítsák meg az ágyukat! – azzal ki is mentek a szobából. „Nagyvizit? Az meg mi lehet?”
A szobában mindenki megigazította az ágyát, majd visszafeküdt a helyére. Nem sokkal később, meg is jelent a „bizottság”. A főorvos és két adjunktus lépett be a szobába. Mindenkin végig sorba mentek. Én voltam az utolsó. Felültem az ágyban, úgy fogadtam őket. Megnézték a „kórlapomat”, majd egymásra néztek. A főorvosnő felém fordult:
- Hogy érzi magát? – közben a szemüvegét igazgatta a fején. Gondolom, úgy vélte ettől még okosabbnak tűnik majd.
- Jobban! – feleltem szűkszavúan.
- Tudja, hogy mért van itt? – kérdezte az egyik orvos. Már a hangja is irritáló volt. A feje, pedig úgy nézett ki, mint egy kosárlabda, amit mindkét oldalról nyomnak. „Mégis honnan kéne tudnom, te seggarcú barom?”
- Nem. Nem tudom.
- Rendben. Itt tartjuk kivizsgálás alatt. – mondta a főorvosnő, majd továbbment a következő kórterembe. A szobában mindenki nyugodt volt rajtam kívül. Nem tudtam, hogy ez mégis mi akart lenni. „Nagyvizit? Akkor milyen lehet a kicsi?” Egy darabig még rágódtam rajta, majd elpilledtem. Valószínűleg a gyógyszer nyomott el, de nagyon jól esett aludni. Egészen délig sikerült aludnom. Kimentem az étkezőbe. Láttam, mindenki készülődik az ebédhez. Szétnéztem, és hirtelen megpillantottam Gyurit. Háttal ült nekem. A mellette levő széket a kezével foglalta. Közelebb mentem és megfogtam a vállát:
- Helló Gyuri!
Gyuri rám nézett. Szemmel láthatólag megörült nekem:
- Szia! Gyere, ülj ide! – kezével a mellette üresen álló székre mutatott. – Milyen volt a Nagyvizit?
- Hát nem is tudom… – vakargattam a fejemet és grimaszolni kezdtem. – Olyan semmilyen sem volt…
- Egyél! – vágott közbe, majd elém rakta a tányér ételt, amit nekem kért ki a nővértől.
Nem beszélgettünk evés közben. Néztem a többieket. A tegnap egy lábon ugráló lány, ma majdnem belefulladt a levesébe, mert megint elkezdett „mocorogni”. A mellette ülő megfogta a kezeit, hogy nyugodjon meg, de attól hisztérikus rohamot kapott. A nővérke odalépett hozzá. Megfogta a kezét, amitől látszólag megnyugodott. Lehet, hogy a félelemtől. „Biztos tudta, ha ellenkezik, akkor jön a retorzió!”
Szépen nyugodtan befejeztük az ebédünket. Gyurival egymásra néztünk és mindketten tudtuk, hogy mi következik. „A vén kujon! Rendes ember volt.” Mosolyogtunk, majd felálltunk a helyünkről és elindultunk a folyosó végére.
A dohányzóban kevesen voltunk. Egy idősebb nő a harmadik világháború kirobbanásáról beszélt. Meg arról, hogy milyen fantasztikus találmányokat és felfedezéseket eredményeznek a háborúk. „Ja! Gondoljunk csak bele, milyen hasznos dolog az atombomba!” Itt volt még egy srác, aki huszonegy-néhány éves lehetett. Nem sokat beszélt, konkrétan semmit sem szólt. Csak ült és cigizett. Itt volt még Miklós, aki a szokásos köröket futotta:
- Adjon valaki egy cigit! – szólt flegmán.
Gyuri, aki tőlem jobbra ült, felállt és odalépett Miklós elé:
- Te! – az egyik kezével végigsimította az arcát, a másik kezével a cigarettáját tartotta. – Figyelj csak! Nem akarlak megbántani, de minek Neked cigi?
- Azért, mert kell! – kicsit meghátrált. „Biztos félt Gyuritól.”
- De minek kell, ha úgysem szívod el? Minek, ha hagyod, hogy leégjen? – Miklós nem válaszolt. Egy helyben állt lesütött tekintettel.
Közben a cigis dobozomat próbáltam előbányászni a pizsama zsebemből. Megesett Miklóson a szívem. „Tibi! Hogy te, milyen érzelgős egy fasz vagy!” Hét szál volt még a dobozban. Kivettem egy szálat és felálltam. Megfogtam Gyuri vállát, aki félvállról rám nézett, majd a másik kezemmel, Miklós felé nyújtottam a cigit:
- Itt van egy szál, de nincs több!
- Kösz! – gyorsan kikapta a cigit a kezemből és már rá is gyújtott. Miközben szívta a cigit, vigyorgott és kacsintgatott felém. Nem tudtam mit akarhatott, hogy ez nála vajon most mit jelent.
Gyurival visszaültünk a székre és tovább hallgattuk az öregasszony hülyeségeit. Az öregasszony meg csakúgy fosta a szót. Néha meg-megakadt a saját gondolatmenetében, és sokszor teljesen másról beszélt, mint addig. Érdekes volt végighallgatni. „Biztos rossz helyre kerültem. Én nem vagyok idióta! Ezeknek az embereknek tényleg hiányzik egy kereke.” Gondoltam magamban. Gyuri oldalba bökött, majd a bal kezével a kijárat felé mutatott:
- Nézd csak, Tibi! – az egyik férfira mutatott, aki a falnak támaszkodva vonszolta magát felénk. Megijedtem. „Ezt meg mi lelte?” Kérdeztem magamban. – Rohadékok! – Gyuri felállt és odasietett a férfihez. A dohányzó körül hirtelen megfagyott a levegő. Mindenki meredten bámult a férfi felé. Az öregasszony is abbahagyta a locsogást. A férfi egyik kezével belekapaszkodott Gyuriba, a másikkal a falnak támaszkodva haladtak felénk. Felálltam, hogy átadjam a helyemet, de Gyuri intett a kezével, hogy nem kell.
- Mi történt vele? – kérdeztem Gyuritól.
- Benyugtatózták! Biztos injekciót adtak neki. – kis szünetet tartott, körbenézett majd halkabban folytatta. – Nézz csak rá! A lábán alig áll és folyik a nyála. Mindenkivel ezt csinálják…
- Injekciót? De minek? – vágtam közbe és értetlenül néztem a férfira, közben a fejemet vakartam.
- Szemetek! – suttogta Gyuri dühösen.
A férfi egy szót sem tudott szólni, annyira el volt zsibbadva. Fél kettőt ütött az óra, mikor a nővérke elüvöltötte magát:
- Gyógyszerosztás!
A déli adagom: Egy fehér és egy rózsaszín tabletta. „Vajon milyen célt szolgálnak?” Ezzel a kérdéssel a fejemben nyeltem le azokat, majd visszamentem a dohányzóba.
Folytatás következik...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek