100.
Egy nagyobb hangvételű mű. Tulajdonképpen ez egy évfordulós vers. Igaz 2 hónapos késéssel, de belefér. 2003. február 10.-én született az első versem. A most sorra kerülő versem, igazság szerint a 102., ezért van az, hogy 102 soros (ha nem gépeltem el). A versben szereplő "jótevőknek" ajánlom ezt a verset és azoknak, akik támogattak és a mai napig szeretnek.
A kisiklás
I. Emlékezés
Megmérgeztél. Nézd, mit tettél!
Szívemből egy darabot kitéptél.
Tetszett neked, hogy szerettelek.
Tetszett, hogy figyeltelek,
Hogy görögtűzként égett a vágy,
Hogy minden érintésem gyengéd és lágy.
Elfeledtél. Emlékezz, mit mondtál!
Nem választ el, se ember, se halál.
Mikor hajad sálként fonta át nyakam,
Mikor csókod perzselte ajkam,
Mikor kezed lágyan tapintott,
S tudtuk, hogy a világ értünk forgott.
Hazudtál. Hisz az emlékek, s a vágyak,
Csupán fájó sebeket táplálnak.
II. Találkozás
Tüzes volt az örök Vándor,
Erején nem mutatkozott a kor.
Illatoztak az orgonák,
S a széllel táncoltak a fák,
Izzó testem hevét,
Koronájuk enyhítették.
A hűvös, árnyékos biztonságban,
Ott ültem, nagy magányomban.
Jól emlékszem arra a napra,
S kíváncsi pillantásodra,
Sárga hajadra, barna szemedre,
Vörös ajkadra, s finom kis kezedre.
Ott ültünk a padon,
S vártuk, hogy jöjjön az alkony.
S tudtuk, hogy miénk a pillanat,
Mikor ajkam érintette ajkadat,
Mikor kezem simogatta kezedet,
S amikor belélegeztük a szerelmet.
Emlékszem, amikor a Hold vakaródzott az égen,
S mi csendben elbújtunk a sötétben.
Fülembe suttogtad, hogy szeretsz engem,
S hogy te leszel örökké a kedvesem.
Akkor éjszaka, újjászülettem karjaidban,
S újra hinni kezdtem a csodákban.
III. A kudarc
Egyszer csak nagyot hibáztunk,
S a szerelem nevében vitáztunk.
Csendes lett az éjszaka,
S elmúlt szerelmünk varázsa.
Szemed vágyakozó ragyogását,
Hangod tündéri varázsát,
Felváltotta a hamisság,
S a kegyetlen némaság.
Elengedtem szerelmes szívedet,
Mint fa az elfonnyadt levelet.
S vöröslő rózsánk,
A hónapok leszakították.
IV. Bánat és szenvedés
Mint égett húsdarab hevertem a betonon,
S vártam, hogy az éhes kutyák kapnak-e az alkalmon.
Végül egy szürke korcs belém harapott,
S húsomon hónapokig rágódott.
Bűnhődtem bűneimért,
Vezekeltem vétkeimért,
S oly sokáig sírtam miattad,
Mikor szívem végleg elhagytad.
Fogai közt sínylődtem hetekig.
Rab maradok életem végéig?
A veszett véreb rohant a forró betonon,
S vérző húsomat végighúzta a homokon.
Vérem, habos nyálával keveredett,
De a szívem az, ami leginkább szenvedett.
Hegyes fogai nyakamat szorították,
S vele teltek a magányos éjszakák.
Oly nagyon vártam, hogy jöjjön az elmúlás!
Fájdalmaim nyerjék el a megváltást.
A korcs elfáradt, szorítása megenyhült,
S véres szívem a betonra terült.
V. Gondoskodás
Testem ellepték a legyek,
De segítségemre siettek a tündérek.
A jóságos Vándor elküldte lányát,
Kinek Napsugarak alkotják haját.
S a természet nagy ajándéka,
A pirulós tündérlányka.
Az értelem harcosát,
Szerető Bátyám.
S a legnagyobb kincse szívemnek,
Hisz mindig úgy örültem Nővéremnek.
VI. Nyugalom
Megtaláltam békémet, hála nektek!
Hála nektek, kik sosem feledtek!
Kiket rajongással szeretek,
S értetek bármit megteszek.
S újra itt ülhetek a padon,
A Duna vízén tükröződik az alkony.
Ha netán, séta közben meg-megállok,
S szívem legmélyén rátok gondolok.
Megpihenek. Körülöttem virágos rétek,
Előttem a hegyek hátán erdősségek.
Végre nyugalom és béke,
Megnyugtat a jövő zenéje.
VII. Végső búcsú
Szép volt minden, amit nekem mondtál.
Később kiderült, hogy hazudtál.
Oly jó volt, hogy engem szerettél!
Mára már biztos elfeledtél.
S ha felidézem érzéki csókod,
Mikor rólad álmodok,
S ha magányomban rád gondolok,
Mikor virágok közt sétálok,
Vagy ha a zöld fűben elfekszem,
Rájövök, hogy nélküled is létezem.
Vác, 2007. április 23.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek