305. bejegyzés:
Megtörve
7. Fejezet: 305-ös kórterem
Egész hamar hozzászokik az ember szervezete a gyógyszerekhez. Az én szervezetem sem volt kivétel ez alól. Naponta háromszor kaptam gyógyszert. Reggel egy fehér tabletta, délben egy fehér és egy rózsaszín tabletta, este egy nagyobb fehér tabletta és egy rózsaszín tabletta volt. Négy napja szedtem a gyógyszereket és éreztem a hatásukat. Sokkal nyugodtabb és kezelhetőbb az ember egy marék gyógyszerrel a beleiben, mint azok nélkül. Én sem kaptam mást, mint nyugtatókat és kedélyjavítókat. „Nevetséges! Pedig semmi bajunk nem volt.”
Hétfő reggel tehát felköltöztem a pszichiátriára, azaz az „elmeosztályra”, ahogy a betegek és az orvosok mondogatták egymás közt. Sokkal barátságosabb és kellemesebb volt, mint a „Zártosztály”. Nem voltak rácsos ajtók és ablakok. „Szabadon” mozoghattak a betegek a kórházon belül és még a kórházon kívülre is elmehettek. „De mindenről a maga idejében!”
Reggeli után jöhettem át a „Zártosztályról”. A cuccaimat (szerencsémre nem volt sok) a kezemben cipeltem, mint valami fogoly, aki a helyét foglalja el a börtönben. Egy hosszú folyosó vezetett végig az osztályon, ami az elején kiszélesedve egy társalgóba és egy étkezőbe vezetett. Hét kórterem, három női és négy férfi kapott helyet ezen a szinten. Egy férfi és egy női mosdó („Hál’ Istennek nem koedukált volt, mint az alsó szinten!”), továbbá egy kisebb irodaszerű helyiség, ami a 101-es kórteremre nézett. Egy üvegfal húzódott a nővérszoba és a 101-es kórterem között. „Ez lehet a megfigyelő!” - gondoltam magamban. Továbbá volt még két kisebb helyiség, azt hiszem, az egyik a főorvos szobája, a másik pedig valami raktár lehetett, de nem nagyon figyeltem arra, hogy mit motyog nekem a doktornő, próbáltam felmérni a közeget és a helyet. Miközben végigsétáltam a folyosón jó néhány szempár végigvizslatott. Voltak barátságosak, és voltak ellenségesek is. De nem különösebben érdekeltek a pillantások, már megszoktam, hogy megnéznek a külsőm miatt. A népszerűséget jelen esetben is a hajamnak köszönhettem, amit több mint kilenc hónapja növesztettem. Világéletemben barna, sűrű, göndör hajam volt. Így kilenc hónap „fodrászkerülés” után úgy kezdett kinézni a fejem, mint egy mikrofon, vagy egy diszkó gömb. De nem érdekelt.
- Megérkeztünk! – szólalt meg a doktornő, miután beléptünk a 305-ös kórterembe. Három férfi nézett ránk, mihelyst megérkeztünk.
- Jó napot kívánok! – köszöntem.
- Helló! – nyújtotta felém a kezét, az ajtótól balra eső, első ágy tulajdonosa. – Gyuri vagyok.
- Én pedig Tibi! – kezet ráztam vele. Középkorú emberke volt, magassága megegyezett az enyémmel, talán egy-két centivel lehetett kisebb. Olyan egy hetvennégynek tippelném. Világosbarna haj, barna szem, átlagos testalkat. Vörös és álmos szemei azonban árulkodóak voltak.
- Szia! Gyuri vagyok. – szólalt meg a második ágy mellett álló bajszos ember, őszes hajában itt-ott egy-két fekete folt még leledzett, de szinte alig lehetett észrevenni. Ő már idősebb, olyan ötven év körül volt.
- Tibi… – azzal az Ő kezét is megráztam. „Hogy itt mennyire gyakori név a Gyuri!” „Szard már le! A faszt akadsz le ilyeneken?” ”Kuss legyen! Én beszélek. Ha szeretnéd átvenni a mesélő szerepét, akkor szólj, de ne ugass bele a sztoriba!”
- Pisti vagyok. – egy huszonegy-néhány éves srác ült az ágya szélén.
- Helló! Tibi vagyok. – azzal vele is kezet fogtam.
Elfoglaltam az ágyamat. A három szabad ágyból, amik valamiért mind a jobboldalon voltak, az ajtótól a legtávolabbit választottam. „Így talán elég messze leszek a zajforrásoktól.” gondoltam magamban. A reggeli gyógyszer elkezdett dolgozni. Egy kis émelygés és rosszullét tört rám. De az is lehet, hogy csak az új hely és az új emberek voltak ilyen hatással rám. „Legalább Kalácska bácsitól megszabadultunk!” „Ja! Már kezdett nekem is az agyamra menni. Más mellékhatások eddig nem nagyon voltak. Egy kis szédülés, koordinációs zavarok, émelygés, hányinger, esetleg hányás… később azonban kijöttek a gyógyszerek többi mellékhatásai is. De erről majd később!”
- Félóra múlva elbeszélgetés lesz a csoportszobában. – szólalt meg a doktornő, majd kiment a szobából.
A többiek nem nagyon foglalkoztak most velem. Elmondták, hogy ezen a csoportszobás elbeszélgetésen mindent elmondhatok magamról, amit szeretnék. „Mivel két Gyuri van, ezért az egyszerűség kedvéért, az első Gyuri legyen Gyuri. A „bajszos” Gyuri pedig legyen György!” Gyuri beszédbe elegyedett velem és mondta, hogy amint vége van a beszélgetésnek, szívesen körbevezet, ha akarom. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen.
A beszélgetés a 300-as kórteremben volt, ami nem volt úgy berendezve, mint a többi kórterem. Hiányoztak az ágyak, a csap, a talaj parkettával volt burkolva, nem pedig linóleummal. Körülbelül tizenhat ember fért be maximum a szobába. Mi tizennégyen voltunk. A székeket, amin ültünk egymás mellé, egy kört alkotva helyeztük el, így mindenki látható volt a másik számára. Egy darabig csendben néztük egymást, aztán az ajtó előtti széken elhelyezkedő hölgy, aki egy fehér köpenyt viselt, felállt és megszólalt:
- Üdvözlök mindenkit a mai csoportterápiánkon! – mély levegőt vett, majd folytatta – Nagyon sok új arcot látok közöttünk. Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretném megkérni az újakat, hogy mutatkozzanak be, és mondják el, hogy szerintük mért vannak itt! Kérem, először is, tegyék fel a kezüket, mégis hány emberről van szó? – azzal megszámlálta a levegőben lévő kezeket, beleértve az enyémet is. – Öt új embert köszönhetünk köreinkben. Rendben. Szerintem, menjünk órahaladással megegyező irányba. Van valaki, aki el szeretné kezdeni?
A mellettem levő idősebb nő jelentkezett. „Felőlem?! Legfeljebb utolsó leszek.” - gondoltam magamban, és megvontam a vállamat. Mindenki elmondta a nevét, és hogy miért kerültek be ide. Sorban a következők:
A mellettem ülő beteg egy kövér, vörös hajú, szemüveges nő volt, Máriának hívták. Elmondása szerint pánikbeteg. A következő beteg egy bajszos, jól fésült idősebb férfi volt. Rezső névre hallgatott, és alkoholista volt. Ez meg is látszott rajta. Kidülledő szemeivel úgy pislogott a világba, mintha mindegyik szék lábánál a tablettás bort keresné. A következő Noémi. Egy szőke hajú lány, vagány, talpraesett csaj benyomását keltette, elmondása szerint nem először van itt. Öngyilkossági kísérleteinek, és agresszív viselkedésének köszönhetően ez a harmadik alkalom, hogy a pszichiátrián vendégeskedik. A következő beteg egy barna szemű és hajú fiatal srác volt, Péternek hívták. Az Ő betegségéről nem hagyta a doktornő, hogy beszéljen. Ő magáról mondott néhány szót. Huszonvalahány éves volt, mégis, olyan megnyilvánulásai voltak, mint egy óriás csecsemőnek. Talán csak az ujját nem szopta. „Hehe!”
- Ön következik, fiatalember. – rám nézett a nő és mindenki a szobában. Felálltam, majd elkezdtem beszélni:
- Az én nevem Tibi. A szüleim alkoholisták. Azért vagyok itt, hogy meggyógyítsanak. Az orvosok szerint emocionális zavaraim és mély depresszióm van. („Ez állt a kórlapomon.”) – „egy-két dolgot kérdeztek még tőlem, de a lényeg ez volt. Az ok… ahogy az orvosok mondanák.”
Csendben meghúztam magam. Figyeltem a terápiát, a betegek viselkedését és reakcióit. Másfélórás volt a foglalkozás, de nem tűnt hosszúnak.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek