89.
Az én családom
Ahogy kinyitom könnyes szemeim,
Gyűlöletük arcomra terül.
Szavaik mérgező szenny,
Tekintetük mégis elkerül.
Ez a hely maga a pokol!
Kihalt a szeretet,
S kis családom, ezért engem okol.
Utálnak, mert nővérem szeretem.
Gyűlölnek, mert felnőttem.
Haragszanak, mert sokakat szerettem.
Néha talán el is hiszem,
De inkább tudomást sem veszek róla!
Elkergették nővérem,
Elfeledték, lemondtak róla.
Ez a sors vár rám is.
Kitagadnak, elátkoznak,
Bemocskolnak, ócsárolnak!
Legjobban mégis az bánt,
Hogy a kishúgom, rám se ránt.
Sírni tudnék, ha arra gondolok,
Hogy szemében áruló vagyok.
De nem! A férfi legyen kemény!
Összeszedem magam,
Mert az élet nem képregény.
Kemény munkával, majd élhetek családommal.
Majd ha apám alkoholba menekül,
Majd ha anyám végleg összeroppan,
S gyenge húgom szellemileg kimerül,
S kis keze ajtómra koppan,
Tudni fogom, hogy nincs már családom.
Vác, 2007. február 14.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek