231.
Nektek
Volt időm sokszor átgondolni,
Hogy mit fogok nektek mondani.
Most mégis összeszorul szívem,
S hogy újra együtt, el se hiszem!
Oly sokszor volt alkalmam szólni,
De mégsem tudtam hálálkodni.
Pedig annyi mindent kaptam én,
Most felbuggyan bennem sok emlék.
Bizony! Görnyedek a lap fölött,
S gyermeki csínyeken röhögök.
Arcotok egymás után idézem,
Mindegyikre oly tisztán emlékszem.
Mosolyotok mosolyt csalt arcomra,
Ti vagytok a gyógyír bánatomra!
Mikor eltaposták minden álmom,
Csak tibennetek volt boldogságom.
Amikor hideg volt és én fáztam,
Vagy mikor rút könnyeimben áztam,
Mint gyönge gyermeket, úgy óvtatok,
Mikor dacból mondtam, hogy jól vagyok.
Vagy mikor fehérben járt a lelkem,
S hideg párnák közé temetkeztem.
Vagy mikor megmozdulni sem tudtam,
S vigyáztatok rám mikor aludtam.
Lágyan simítottátok arcom,
Hogy most vegyek erőt magamon!
És elég volt, egy-egy pillantás,
Hogy érezzem a vigasztalást.
De van itt még más is, boldogság!
Jókedv és nagy, táncos mulatság!
Volt szelíd mosoly és nagy kacaj,
S voltak nagy berúgások, hajjaj!
Most azért jöttem, hogy beszéljek,
Hogy sok emléket felidézzek.
Azért, hogy köszönetet mondjak,
Tinektek, gyönyörű lányoknak!
Budapest, 2009. január 22.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek