330. bejegyzés:
Megtörve
9. Fejezet: Dzsindzsás
„Az élet csupán egy lélegzetvétel… elillan. Mikor úgy érzed, a kezedben van, akkor múlik a leggyorsabban.”
Tizenegy nap telt el, mióta kórházban vagyok. Sok furcsa dolog történt velem, amit nem tudok és talán nem is akarok megérteni. Nem feledem a tegnap estét, amikor „magam” láttam az ágyam mellett. Bár betudtam a gyógyszerek által okozott hallucinációnak, mégsem voltam nyugodt. „Azok a szemek… félelmetesek.”
Ilyen gondolatokkal a fejemben mentem a következő csoportterápiára, ahol a már jól ismert arcok mellett most újak is akadtak szép számmal. Mielőtt bementem az ajtón, észrevettem Noémit, akit magam elé engedtem. Szelíden rám mosolygott és megköszönte a kedvességemet. Én persze azonnal elvörösödtem és kisfiús zavaromban csak mosolyogni tudtam.
A mostani csoportterápia más volt, mint a többi. Körbeültünk, majd arra kért minket a csoportvezető, hogy csukjuk be a szemünket és gondoljunk a legszebb dologra, ami történt velünk. Furcsamód, nekem nagyapám képe ugrott be legeslegelőször, amikor mesélt nekem. Mesélt és kacagott. „Istenem! Az a nevetés… még most is hallom.” Ahogy bajsza alól kivillantak fehér fogai és sűrű szemöldöke legyezőszerűen terült el szemei felett… és csak kacagott, csak nevetett mindenen. Én így láttam a nagyapámat.
Könnycseppek gördültek végig arcomon. Megtöröltem szemeim, de szerencsére senki nem vette észre, mert mindenkinek csukva volt a szeme. Még a csoportvezetőnek is, nagy meglepetésemre.
A terápia végén szokásunkhoz híven a főbejárathoz mentünk, hogy elszívjuk a jól megérdemelt cigarettánkat. Az én drága kishúgom hozta anyáméktól. Töltött cigaretta. „Mentolos, ami mindennél jobban öli a spermákat, de pont telibe szartam, hiszen minek termeljek, nem?” A bejáratnál már vártak a nővéremék. Szandi átölelt, majd megpuszilta beesett arcomat, melyen már látszódtak az idegesség mellékhatásai. „Fogyás, bőröregedés, táskás szemek, és sűrű hajamban az őszhajszálak is megsokasodtak.” Timi is megcsókolta az arcomat. Guszti megszorította erőtlen kezemet, látta rajtam, hogy arcomra kiült a fájdalom. Majd rám mosolygott és megölelt. Jól esett. Itt bent senkivel sem tudtam úgy beszélgetni, mint velük. De most láttam rajtuk, hogy gondterheltek.
- Mi baj Tibike? – kérdezte tőlem, egy mély női hang. Megfordultam és láttam, Noémi a hang gazdája.
- Semmi. – azzal fölálltam a padról, amin idáig ültem, majd tovább mentem a kert felé. Noémi nem szólt többet, mert a barátjával beszélgetett. Látta rajtam, hogy valami nagyon nyomaszt. „És milyen igaza volt!” „Ha megengeded, akkor elmondanám!”
A probléma alapja az, hogy a húgom és én menni akartunk otthonról, de mivel mindketten kiskorúak voltunk, ezért két választásunk volt. Az egyik, hogy valamelyik nagyszülőnknél helyeznek el minket, vagy pedig állami gondozásba kerülünk egy intézetbe. Szóba jöhetett volna még a nővérem is, de azt mégsem várhatja el tőle senki sem, hogy a saját testvéreit is eltartsa, ebben a nehéz helyzetben még az is csoda, hogy saját magáról tudott gondoskodni. A döntés az én vállamat nyomta. Nővéremnek a gyámügy segített másfél évvel ezelőtt eljönni otthonról. „Neki sikerült. Nekem is sikerülhet. Hiszen, ha én eljövök otthonról, akkor a gyámügy már nem hagyja anyáméknál a húgomat sem. Félek. Nem érzem magam elég erősnek.” Képtelen voltam gondolkodni. Az eszemet eltompították a gyógyszerek. Bár már viszonylag hozzászoktam az émelygésekhez, a fáradtsághoz és az étvágytalansághoz, mégis gyakran előfordult, hogy le kellett ülnöm, mert képtelen voltam megállni a lábaimon.
Délután visszamentem a dohányzóba. „Hát nem különös? Hisz még csak tizenhét éves voltál, de a kutyát sem izgatta, hogy dohányzol-e, vagy sem?”
Gyuri és Marcsi egymás mellett ültek a padon. „Milyen szép pár!” – gondoltam magamban, majd odaléptem hozzájuk.
- Kaphatok egy szál cigit? – kérdeztem tőlük.
- Természetesen. Vegyél csak! – nyújtotta felém Gyuri a félig teli dobozt.
Kivettem belőle egy szálat. Ekkor pillantottam meg Noémit és Gábort, akik néhány méterre a bejárattól, nekem háttal álltak és beszélgettek. Noémi felém nézett néha, lopva-lopva, egy-egy pillanatra.
- A faszom kivan! – kiáltott fel egy mélyen csengő női hang mögülem. – Pedig nekem nincs is olyan! A kurva anyjukat basszák teherbe! – folytatta mérgesen, ekkor már láttam is a hang gazdáját. Betti volt az.
Betti! Vállig érő haja belelógott a szemébe és mélybarna szemei Gyurit vizslatták, ugyanis neki panaszkodott. Kedves és aranyos nő, kissé paranoid, de barátságos és szeretetreméltó ember benyomását keltette beszélgető partnerében. Mosolygós kis arca mindig mosolyt csalt az arcomra, mikor görbe fogai megvillantak ajkai közt…
- Ezek buzik! A faszért kapok én ennyi szar gyógyszert? Nem gyógyszerre van szükségem, hanem beszélgetni szeretnék valakivel, aki tanácsod ad! – tört ki magából. Kicsit fujtatott, majd a zsebéhez kapott, hogy elővegye a cigis dobozt, ami ott lapult.
- Nyugodj meg! – szelíd hangon szólt Marcsi. – Nincs értelme ezen mérgelődni. Mindenkivel ezt csinálják. Tudod jól, hogy nem várhatunk tőlük segítséget. Nem meggyógyítani akarnak minket, hanem kezelhetővé tenni. A begyógyszerezett ember nyugodt és könnyen irányítható… - megcsuklott a hangja. Elhallgatott. Mintha tudatára ébredt volna annak, hogy mit is mondott. „Az igazságot.”
Csend volt. Szinte már fájóan mély és fojtogató némaság borult ránk kora este. A Nap épp lemenőben volt.
Én oldalra pillantottam, hogy meglessem magamnak Noémit. Épp elkaptam a pillantását. Szőke haját félredobta a vállára, majd elköszönt a barátjától. Ekkor Betti oldalba bökött és viccelődőn így szólt:
- Tibi! – megcsillantak a szemei. – Jössz velem a dzsindzsásba?
Kikerekedtek a szemeim, majd a fejemet vakargatva megkérdeztem:
- Hova? Dzsindzsásba? Az meg mi?
Gyuri felnevetett és összecsapta a tenyereit. Marcsi is és Betti is elmosolyodott a kérdésemen, csak én nem értettem, hogy mi olyan mulatságos ezen. Mosolyogni kezdtem én is.
- Odajárunk, hogy meggyógyítsuk egymást. – a nevetéstől vörös fejjel magyarázta nekem Gyuri. „Még hogy én? Dzsindzsásba? Bettivel?” Kikerekedtek a szemeim és zavaromban nem is tudtam mit mondani hirtelen, csak hebegtem és habogtam.
- Ugyan már! – mosolygott rám szelíden Betti. – Csak vicceltem.
Gyuri rám nézett és mosolygott.
- Jobban vagy? – kérdezte Noémi, aki közém és Betti közé lépett.
- Igen. Sokkal. – feleltem határozottan, bár a szívem mélyén nem így éreztem magam.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek