300. bejegyzés:
2. Fejezet: A folyosó vége (2. rész)
- Sziasztok! – szólalt meg az idősebb bácsi. – Gyuri vagyok. – felállt és a kezét nyújtotta felém.
- Jó estét kívánok! – fogadtam a köszönését. – Tibi vagyok.
Barátságosak voltak, és örültek a társaságunknak. A húgom meg volt szeppenve.
Lassan lejárt a látogatási idő. Elköszöntek tőlem. Megpusziltak, majd a nővérem a pizsamám felsőjének a zsebébe csúsztatta a félig teli cigarettás dobozt.
- Holnap is bejövünk! – megpuszilta az arcomat. – Vigyázz magadra!
Megöleltem, majd a húgom lépett oda hozzám:
- Szeretlek! Vigyázz magadra! – átölelt. Éreztem, olyan erősen kapaszkodik belém, mintha a világot jelenteném neki. Tudta, hogy neki egyedül kell hazamennie a szüleinkhez. Néhány könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Én is szeretlek! – megpusziltam a homlokát. Visszahuppantam a székre, amin eddig ültem. Búcsút intettünk egymásnak, azzal elmentek.
Ismét rágyújtottam egy cigire. Lassan szívtam. Megnyugtatott. A gondolataim közé merültem volna, amikor hozzám szóltak:
- Adj egy cigit! – Miklós volt. Magas, szálkás gyerek, a szívósabbik fajtából. Nem akartam neki adni, mert már nekem sem volt sok, és amit múltkor is adtam neki, azt sem élvezte ki rendesen. „Menj a picsába!” Nem válaszoltam neki. Ránéztem egy pillanatra, majd magam elé. Szívtam a cigimet és nem érdekelt semmi sem.
- Hallod? Adjál má’ egy cigit! – megint Miki volt, de ekkor már megbökött. Gyuri ült mellettem. Felpattant a székről és a srác szemébe nézett, majd így szólt:
- Mit basztatod őt? – felháborodva és magabiztosan kérdezte. – Annak ad cigit, akinek akar! Menjél, lejmoljál mástól! – azzal, mint a hős őrangyal, leült a másik oldalamra, ezzel is jelezve Miklósnak, hogy menjen innen, különben megbánja.
Úgy is lett. Miklós megsértődve bekullogott a kórtermünkbe, övé volt a kórterem baloldalán lévő legszélső ágy. Az ablak melletti.
- Te! Tibi! – szólt hozzám Gyuri, de ekkor már tudtam, hogy neki is a cigimből kéne egy. – Kaphatok egy szál cigit? Visszaadom, ígérem! – mondta. Olyan hangon, hogy még szerintem ő maga is elhitte, hogy vissza tudja adni. „Ugyan már!” Persze tudtam, hogy sosem adja vissza. De inkább neki adok, mint Miklósnak. Gyuri rendes ember volt. Erős negyvenes, vagy inkább már ötven is megvolt. Kis köpcös… amolyan „sört pattintasz a fején” kategória. A fogai szétrohadva lógtak ki a szájából, amikor mosolygott. A szeme mélybarna, kidülledő. Haja őszes és fekete keverék. Nagy, erős, vastag szemöldöke volt. Igazán mókásnak tűnt kívülről. Bár már az első pillanatban tudtam, hogy alkoholista a csávó és azért hozhatták be, mert egy kicsit elitta az agyát.
- Persze tessék! – nyújtottam felé a dobozt, mutatóujjammal nyitva tartva, majd folytattam. – Nem kell visszaadni! Szívesen adom.
- Köszi! Rendes gyerek vagy. – megveregette a vállam. Bevallom őszintén, jól esett.
- Tibi! – meggyújtotta a cigijét, beleszippantott, majd így szólt. – Tudod, mi lesz ma a vacsora?
- Nem.
Elmosolyodott a kisöreg, majd, mint aki éppen a világon a legjobb hírt szeretné közölni velem, megszólalt:
- Ma! – kis szünetet tartott, kihúzta magát és a kezét a vállamra téve, így folytatta. – A királyok étkét adják… zsíros kenyér és lilahagyma. – felkacagott, majd megsimította szőrös arcát.
- Az jó! – elmosolyodtam az öregen.
Ismét magam elé néztem. Remegő kézzel, a pizsamaingem zsebébe nyúltam, előhúztam a cigis dobozt, elővettem egy szálat és rágyújtottam. Minden szippantás maga volt a Mennyország. Főleg itt. Itt, a pokolban.
Gyuri rám nézett, majd így szólt:
- Tibi! Nemsokára gyógyszerosztás… utána elmegyünk fürdeni, aztán meg jól bekajálunk. – mosoly húzódott végig arcán.
- Rendben. Oké! – bólintottam egyet a fejemmel. Feltápászkodtam a székről és elindultam a hármas kórterem felé. Ekkor a nővérszobából a gondozó lépett ki, kezében egy tálcával, melyen kis műanyag gyűjtődobozok voltak a betegek gyógyszereivel. Nem akartam lemaradni a gyógyszerről, ezért sietősebbre vettem a figurát. „Ki tudja, hátha az istenbarma engem is meg akar majd ütni?!” Beléptem a szobába. Összesen négy főt találtam a szobában rajtam kívül: Miklós és két idősebb bácsi, akik az ágyban feküdtek és düledező szemekkel bámultak rám. Miklós mérges tekintettel vizslatott engem. Szinte a bőrömön éreztem a haragját. A két bácsika nem tudták, hogy ki vagyok. Végignéztek rajtam. Leültem az ágyamra. A mellettem fekvő bácsika felém fordult és az ágyáról súgta felém:
- Szia! – arcán kaján vigyor húzódott. „Vele nem szívesen találkoznék az utcán, ha kislány lennék…” – Az én nevem Kalácska bácsi. Van egy kisfiam. Úgy hívják, hogy Kalácska Krisztina! – mihelyst kimondta, elkezdett nevetni.
- Jó magának! – feleltem kissé rémülten. „Mit akar tőlem, ez a perverz fasz?”, majd megigazítottam a párnámat és leültem az ágy szélére. „Kalácska úr minden bizonnyal régóta bent volt már.„
- Téged hogy hívnak? – kérdezte, közben felült az ágya szélére. – Hasonlítasz a kisfiamra. Mondtam már, hogy van egy fiam? – kérdezte tőlem ismét. Szerintem, nem emlékezett arra, hogy már kérdezte volna. – Úgy hívják, hogy Kalácska Krisztina… – ekkor közbeszólt egy férfihang:
- Gyógyszerosztás! – a gondozó volt. Oldalán a nővérkével. Mindenki felpattant az ágya mellé. Ott várták a gyógyszereket. A nővérkének és a gondozónak is megvolt a „saját” betege. Hála Istennek, én a nővérke betege voltam. Miklós – a gondozó srác betege volt – ellenkezett, nem akarta bevenni az esti gyógyszert. A srác ismét mérges lett.
- Lenyeled! – mondta határozottan.
- Nem akarom. – tiltakozott Miklós, és hátralépett két lépést.
- Azt akarod, hogy megszúrjunk? – kérdezte tőle a gondozó, és fenyegetően közelebb lépett.
- Nem. Inkább lenyelem. – azzal magához vette a kis kapszulákat és gyorsan lenyelte azokat. Ezután bebújt az ágyába és nyakig betakarózott.
- Bagi úr? – kérdezte tőlem a nővérke. Tekintetem Miklóst és az ápolót figyelte. – Magának csak kettő van. – a kezembe nyomta. Majd megfordult és az asztalon lévő poharamhoz lépett. Megtöltötte teával, felemelte és azt a másik kezembe nyomta: – Tessék szépen lenyelni!
- Rendben. – bekaptam a két pirulát, majd a forró teával együtt lenyeltem azokat. A nővér leellenőrizte, hogy biztos lenyeltem-e.
- Nagyon jó! Nyolc órakor vacsora. – azzal fogták a többi gyógyszert és kimentek a kórteremből.
Leültem az ágyra és a kezemben lévő poharat letettem a kisasztalomra. Kalácska bácsi ismét engem bámult. Miklós pihegett. Olyan hangokat adott ki, mint aki sírna, persze csak halkan, hogy más ne tudja meg. Nem akartam zavarni. Kalácska úrról meg nem akartam tudomást venni. „Vén fasz!”
Kimentem a kórteremből. A betegek szépen, lassan újra csoportosulni kezdtek az étkezőben és a folyosó végén. Én is odatartottam.
Folytatás következik...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek