347. bejegyzés:
Megtörve
15.Fejezet: Újra itt
„Az ember csak azt veszítheti el, amit magáénak érzett.”
- Minden áldott nap… – beleszippantottam a cigarettába. – imádkoztam Istenhez. De tudod, rá kellett ébrednem, hogy nincs Isten. Vagy kurvára hanyagol és szarik a fejemre.
- Tibi… - még mindig zokogott. – ne tedd ezt, kérlek! – megszorítottam a csomót Szandi lábán.
- Micsodát? – arcába fújtam a füstöt. A zsebembe nyúltam és elővettem egy szál cigarettát. – Kérsz egy szálat? – két ujjal fogtam. Elmosolyodtam. Beletoltam a szájába és meggyújtottam neki. – Szívjad!
Felálltam és visszamentem az asztalhoz. Leültem és felvettem a diktafont.
- Hall engem? – kérdezte a sofőr. Megfogta a vállam. – Jéghideg. – jegyezte meg az utasának, aki egy fiatal lány volt, feltehetőleg a lánya.
- Nézd meg a karját! Szerintem belőtte magát. – mondta a lány a férfinak. „Hülye kurva! Szerinted drogozik valaki, mert van egy kurva lyuk a karjában? Mennyire ostobák az emberek, hogy ilyen elhamarkodottan ítélkeznek.” „Csak az infúzió helye volt. De ezen ne mérgeld fel magad.”
Nem szóltam semmit. Csak bambultam előre némán, üres tekintettel és egyre csak sírtam. A szúró fájdalom, melyet a szívemben éreztem, végigjárta az egész testem. Ökölbeszorult kezekkel álltam mereven egy helyben. Úgy éreztem, kezdem elveszíteni a külvilágot. Egy pillanatra minden elhomályosult. Azt hittem, semmi sem tud kibillenteni ebből az állapotból, amíg meg nem hallottam a sziréna hangját. „Rendőrök!” „Igen. Apám riasztotta a rendőröket, hogy megszöktem a kórházból.” „Külön köszönet a rendőrségnek, amiért ilyen gyorsan a helyszínre értek. Hehe!”
- Jó estét kívánok! – mély rekedtes hang szólt felém. Nem fogadtam a köszöntését, de a sofőr rögtön szóba elegyedett vele.
- Nem mondott semmit sem. Itt találtam meg az úttesten. Velem szembejött. – fontoskodott a férfi.
- Értem. – nyugtázta a rendőr, majd felém fordult és megszólított. – Hall engem? Hogy hívják? – mivel nem mondtam neki semmit sem, csak bambultam magam elé és sírtam, elővette a karperecet és megbilincselt. „Gondolom azért, mert nem vagy beszámítható!”
Ebben a pillanatban megérkezett a mentő is. Két nagydarab mentős szállt ki. Szót váltott a két rendőrrel és ők mondták nekik, hogy a pszichiátriáról szöktem meg.
Mindkét karom megfeszült és a bilincsek szorosan a csuklóimra fonták magukat. Az egyik mentős közelebb lépett hozzám és megfogta a vállam, majd megszólalt:
- Gyere, szállj be a mentőbe!
Mozdulatlanul, megfeszült testel némán álltam ugyanabban a pozitúrában.
- Rendben. Nekem így is jó! – azzal megfogott a mentős, a vállára kapott és feldobott a mentőben levő hordágyra. A szemüvegem a földre hullott, amit a társa nyomott a kezébe. Behúzta a mentőajtaját, majd megszólalt:
- Kis geci! Tudom, hogy úgyis hallasz.
- Tudod… mikor elkeseredik az ember és nem látja a kiutat, sok mindenre képes. – elmosolyodtam. – Drága kishúgom! Tudod, mindent feláldoztam volna érted. Mindent csak hogy jobb legyen. De a legnagyobb pofont mégis tőled kaptam. – kimentem a konyhába és egy kést vettem elő a konyhafiókból. A penge visszaverte a lámpa fényét az arcomra. Elmosolyodtam és visszamentem az étkezőbe, amit a szüleim vére áztatott.
- Az emberek azt hiszik, hogy megőrültem. Te is így látod? – kérdeztem, miközben leguggoltam elé.
- Nem vagy önmagad! – kikelt magából, erőt vett a félelmén.
- Na, látod! Ez az a tűz, ami most bennem is ég. – felkacagtam. – Volt választásod. Nekem is volt. Én mégis Téged helyeztelek előtérbe, neked akartam a legjobbakat, nem törődve mással. – arcához ért a hideg penge és egy apró mozdulattal megvágtam bal arcát. Felszisszent. A seb nem volt mély, nem is vérzett olyan erősen.
- Nem képesek általérezni a helyzetemet. Senki sem képes. Talán csak Timi és te tudod, mit éltünk át. Mindenki azt mondja, hogy ők a szüleid és szeretned kell őket! – hangom eltorzult, felálltam és a holttestekre néztem. – Lófaszt! Kibaszott nagy lófaszt! Elmennek a picsába az emberek. A kurva nagy eszükkel és okoskodásukkal megbaszhatják magukat. Nincs Isten. Nincs semmi jó ezen a kurva Földön, amiért érdemes lenne élnem. Mindent, mindent elvettek tőlem azok az emberek, akiktől a legtöbb dolgot kellett volna kapnom az életben. A szüleink! Ők. Hát milyen anya az, akinek fontosabb a férje a gyerekénél? Milyen ember az, aki nem képes a saját gyerekét megölelni, szeretni, beszélgetni vele?
- De hiszen, beszélgettek velünk…
- Beszélgettek? – kikerekedtek a szemeim és még dühösebb lettem. – Az beszélgetésnek számít, ha hazaértem az iskolából és apám részegen megkérdezte tőlem: „Mi volt ma az iskolában?” Mondd csak el, mit válaszoltál rá! Mondd el, baszd meg!
- Semmi különös. – ismét sírni kezdett.
- Na, ez az! Látod? Éljenek a mintaszülők! – földhöz vágtam a kést és megfogtam a húgom fejét. – Nézz a szemeimbe és mondd azt, hogy szerettek ezek az emberek!
Sírt, zokogott. Zihált és levegő után kapkodott, de értelmes szavakat nem hallottam.
Mikor a mentő megállt, addigra már le voltam szíjazva a hordágyra. Kiszedtek a mentőautóból és betoltak a zárt osztályra. Mindenki csodálkozva nézte a sürgő-forgó embereket, a rendőröket.
- Köszönjük, hogy visszahozták, már mindenütt kerestük. Tőlünk szökött meg. – ömlengett a főorvos asszony a rendőröknek. Közben egy másik hangra lettem figyelmes:
- Mi a faszt csináltál, Tibike? Mire volt ez jó? – zokogott Noémi és egészen az osztály ajtajáig kísért. De nem néztem rá, csak a plafont bámultam meredten.
Betoltak a kórterembe, és a hordágyról rádobtak az ágyra hátra bilincselt kezekkel. Bevertem a vaságyba a fejemet és elszakadt a nadrágom. Nem szóltam semmit sem. Könnyes szemekkel feküdtem a hasamon. A kezeim továbbra is megfeszültek, minek hatására a bilincs egyre szorosabban fonta körbe a csuklóimat. Letolták a nadrágomat és egy injekciót adtak bele a feszes farpofámba. „Na az, kurvára fájt!”
- Kis geci! Most próbálj meg megszökni! – röhögött a mentős.
- A bilincs rajta maradt. Mindjárt leveszem. – szólalt meg a rendőr. A kulccsal a zárral babrált, de nem akart lejönni elsőre. – Na! Ez jól rászorult.
- Köszönjük szépen, hogy visszahozták. – szólt ismételten a főorvosnő.
- Ugyan, semmiség! Csak a kötelességünket tettük.
Rám dobtak egy takarót. Én nem mozdultam, ugyanabban a helyzetben feküdtem, amiben otthagytak. A hasamon, a fejem a vasrácsnál, a kezeim erőtlenül a testem mellett. A gyógyszer szépen lassan elaltatott.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nevemen szólongatnak. Egy egész fogadóbizottsággal találtam magam szembe, mikor résnyire kinyitottam a szemeim.
- Nos! Bagi Úr! Hogy érzi magát? – kérdezte nyájasan a főorvos asszony.
- Szarul, de büszkén! – vágtam oda neki.
- Rendben. Amíg így viselkedik, addig nem nagyon fog kikerülni innen.
- Bekaphatja! – elmosolyodtam és tovább aludtam.
Folytatás következik...
Utolsó kommentek