273. bejegyzés:
Kedves Olvasóm!
A mai nap, megszületett az első "novellám". Bár nem nagy terjedelmű mű, én mégis, fontosnak érzem hogy ezt is megosszam Veletek, mint ahogy azt eddig is megtettem a verseimmel. Remélem tetszeni fog Nektek! Szeretném, ha megírnátok a véleményeiteket, észrevételeiteket, a hibáimra felhívnátok a figyelmet, nagyon örülnék neki! Mivel huzamosabb ideig nem leszek gép előtt, ugyanis 2 hétig nyaralni megyek, és nem valószínű, hogy feljövök a blog-ra és új bejegyzést tennék fel, ezért kívánok Nektek jó olvasgatást visszamenőleg!
Maradok tisztelettel:
Bagi Tibor
És a novella:
Ettől leszek férfi?
Ilyenkor mindig valami másra gondolok. Valami szépre. Valamire, ami nem fáj, ami kellemes érzéssel tölti el szívemet. Elhalkultak a láncok csörömpölései. A testem kilengése szépen, egyenletesen lassult le, majd teljesen megállt a levegőben. Két hónap görnyedés után, annyira nem esik jól az embernek, ha a végtagjainál fogva kifeszítik. Most azonban, kifejezetten rossz volt, ahogy az inak és az izmok megfeszültek, és ahogy a szemembe sütött a napfény a rácsokon keresztül. Utálom a napot. Hosszú sötétben eltöltött hónapok után, az ember megutálja a napfényt. Legtöbbször éjszaka feszítenek meg, a hold fényében. Milyen gyönyörű is a hold. Istenem! Most Mihaélára gondolok, mikor kint kergetőztünk a réten, mikor hosszú, barna haja vállára omlott. Istenem! De gyönyörű is volt! Rám mosolygott és… Megkondultak a harangok. Kizökkentenek a meditációmból.
A kilincs lassan visszahúzta a zárnyelvet, mely akadozva ugyan, de lassan visszakattant a rozsdás szerkezetbe. Nyílik az ajtó, nem is, inkább nyikorog. Érces hangja bántja a fülemet, ami a csendhez szokott hozzá. Próbálom felemelni a fejem, de nem sikerül. Elzsibbadtam. Fejem a kulcscsontomra nehezül, és én erőtlenül, megadva magamat a láncoknak, mozdulatlanul lógok a semmibe. Nyálam, mely a véremmel keveredett, a lábam elé csöpög. Most két pár férficsizma kopogását hallom a padlón, ami furcsa, mert eddig szokás szerint mindig csak egy pár csizma jött, hogy megkínozzon.
Érzem, valami más fog történni. Meg fogok halni. De én nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni. Nekem azt mondták, hogy csak hat hónapig kell kibírnom, utána hazamehetek a családomhoz. Én félek. Mi lesz most velem, Istenem?
Eközben az egyik férfi megfogta kezével az arcomat és felemelte. Rövid, barna hajú, jóvágású fiatalember. Nem lehet idősebb, huszonkét évnél. Korombeli. Vajon neki mit mondtak a háborúról? Van, aki várja őt haza? Mért bántanak engem? Mért szerez neki örömet, hogy így lát engem?
A másik férfi közben levette rólam a rongyokat, amiket az ezelőtti kínzás után dobáltak rám a katonák, hogy eltakarják a sebeimet. Véres volt a hátam és csúnya, gennyes sebek húzódtak végig rajta. Valószínűleg már elkezdett rothadni a hús, ugyanis az előttem álló katona hátraszólt a társának, hogy inkább dobja vissza, mert a bűz iszonyatos. Én már ezt sem éreztem. Csak lógtam és reménykedtem, hogy jön a felmentő sereg. De nem jön. Én félek. Mama! Mért nem hallgattam rád? Ha most visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor…
Idegen nyelven szólalt meg a férfi. Üvöltött. De nem értettem. Ráköpött az arcomra, majd kinevettek mind a ketten. Eztán arcon vágott. Fejem a másik oldalra biccent. A vér kibuggyant a számból, ráfröccsent a falra. Lenyeltem az egyik fogamat, és a nyelvemet is elharaptam. Emlékszem, a legjobban az első kínzás fájt. Amikor a lábujjaimról tépkedték le a körmeimet és valami port szórtak a friss sebekre, ami rettenetesen csípett. Nagyon fájt. Nagyon sírtam. Most meg már az ostorok csattanását sem érzem a hátamon. Mihaélára gondolok. Arra gondolok, hogy újra mellette ülök a padon és a kezét fogva nézem a naplementét. Milyen gyönyörű kék szemei vannak! Gyönyörűek a szemei…
Ismét arcon vágott a srác. Mért kellett nekem háborúba jönnöm? Mért mondták, hogy e nélkül nem férfi a férfi? Mért kell másokat bántanom? Én félek! Mama! Nagyon félek. Fázok. Meg fogok halni? Ha most elmondhatnám Mihaélának, hogy mennyire szeretem! Ha még egyszer csókolhatnám rózsás ajkait, csak még egyszer…
A katona közelebb lépett hozzám, és az arcomhoz hajolt. Belenézett a szemeimbe. Ismét megszólalt. Nem kellett tudnom, hogy mit mondott, anélkül is értettem. Ismét kibuggyant a vér a számból. Ránéztem. Már nem éreztem a fájdalmat;…már nem éreztem a hideg pengét, ami keresztülszakította a bőrt a hasfalamnál…
Utolsó kommentek