77.
Menni kell!
Álmaim sima víztükrét,
Az ébredés fodrozva zúzza szét.
Leragadó, pislákoló szemeimet,
S a kényelmesen csordogáló izzadságcseppeket,
S a zsibbadtságtól merev testemet,
Lassan felfogják a kötelességüket.
Menni kell! Nem szabad megállni!
Nem szabad még az égbe szállni!
Tudatomig eljutnak a fájdalmas parancsok,
De a testemnek nagyon sok,
S egymást követik a kudarcok,
Mert felállni nem tudok.
Menni kell! Testemen az ébredés nyoma,
Homlokomon, verejtékem folyama.
Lábaim, s petyhüdt izmaim felett
Uralkodni képtelen testemet,
És fáradtságtól cammogó véremet,
Meggyőzni nem lehet.
De menni kell! Menni kell! Muszáj
Akkor is, ha nagyon fáj!
Mikor a hideg és a meleg összecsap testemen,
Mikor a nap fénye ugrál a fejemen,
Mikor kezed érzem a kezemen,
Mennem kell, hozzád kell mennem!
Megtagadtam a parancsot,
Amit a lelkem adott,
Halkan lélegzem csupán,
Visszanézek a boldogság után,
Visszanézek, miután
Itt állok, a pokol tornácán.
Vác, 2007. június 20.
Bagi Tibor
Utolsó kommentek