285. bejegyzés:
Bessie
Régi képe porosodik asztalomon,
De most kézbe veszem, s leporolom.
Gyöngy szemei búsan, barnán…
S gondolataim, magam mögött hagynám,
Ha nem marna szívembe
Fájó, régi emléke!
Ő, mindig örült nekem, s én is neki.
Szemeivel mindig üzente: „Gyere, gyere ki!
Játssz velem, kisgazdám!”
(Most is rád gondolok, drága kiskutyám!)
Vagy mikor sétára csalt pajkos kedve?
Gazdáját kísérte, mindig bátran védve.
Vagy mikor birkóztunk a nagy hóban,
Szürke bundáját öleltem paskolva.
Nézett rám sokszor kérdőn, mikor szóltam:
„Ülj le, kiskutyám!” de nem hallgatott hangomra.
Mosolyogtam mikor incselkedett,
S a kerítésen ki-kilesett,
Aztán, uccu neki, egyszer-kétszer!
S már szaladt is a kerítéssel.
„Megállj! No! Tudod mit kapsz, ha elkaplak!”
De egyszer sem bántottam,
Hisz sosem vitt rá a lélek,
Hogy bántsam szegénykémet!
De úgy fájt, mikor felsírt két szeme,
S fájón bújt fekete arca kezemhez.
Sírtam, mikor karom közt gyengén
Feküdt védtelen és kérdőn nézett felém:
„Ugye hazaviszel? Ugye nem hagysz itt?”
Úgy fáj, hogy nem vagy itt!
Budapest, 2009. szeptember 17.
Bagi Tibor
Bessie emlékére.
Utolsó kommentek