289. bejegyzés:
2. Fejezet: A folyosó vége (1. rész)
Egy finom női kéz érintésére ébredtem fel. Lassan kinyitottam a szemeim, ekkor megpillantottam a nővéremet, Timit.
- Szia! – szemei csillogtak. Mosolygott rám. Közelebb hajolt és megpuszilta az arcomat. – Jobban vagy? Amint megtudtam, hogy mi történt, azonnal idesiettem.
Megpróbáltam feljebb ülni – kis segítséggel sikerült is – majd válaszoltam neki, bár ekkor még a sírás kerülgetett:
- Köszönöm! – mély levegőt vettem és a könnyeimet lenyeltem. – Sokkal jobban vagyok. És ti? Minden rendben? – ekkor már előbújt a kishúgom is, arcára erőltetett egy mosolyt. A nővérem arca elkomolyodott. Leült az ágyamra, majd megszólalt:
- Tibi! – egyenesen a szemeimbe nézett. – Én elköltöztem otthonról.
Meglepődtem. Bár eddig sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de azért érdekelt az ok.
- Mégis… miért? Mi történt? – kérdeztem kíváncsian, ekkor már teljesen felegyenesedve ültem az ágyban.
- Amikor hazaértem, akkor elmesélték anyámék, hogy mégis mi történt. Persze a saját verziójukat. Téged vádoltak. Azt mondták, hogy biztos bedrogoztad magad és ettől megbuggyantál! – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ekkor én beolvastam nekik és azt mondtam, hogy elköltözök.
- De mégis, mit mondtál?
- Azt mondtam, hogy tönkreteszik a gyerekeik életét. Apámnak és anyámnak is azt mondtam, hogy basszák meg magukat! Minden fájdalmamat kiadtam magamból… – egy pillanatra elcsuklott a hangja. – Persze, nem lehet húszévnyi fájdalmat, húsz percben elmondani.
Beszélgettünk még egy kicsit a szüleinkről. A húgom csak hallgatott, egyetlen egy szó sem hagyta el az ajkát. Pedig láttam rajta, hogy néha legszívesebben Ő is mondana ezt-azt. De nem szólt semmit sem.
- Van egy cigid? – kérdeztem Timitől, aki az ágyam melletti kis széken ült.
- Persze! – és már elő is vette a táskájából.
- Kimegyünk rágyújtani? – ahogy megkérdeztem, már az ágy szélén ültem. A pizsama felsőm gombjait kerestem remegő kezeimmel, hogy összegomboljam azokat. Timi látta rajtam, hogy ügyetlenkedek, majd gondoskodón segített rajtam.
- Hagyd csak Öcsikém, majd én segítek! – rám mosolygott. Közben sec-perc alatt összegombolta az ingem. – Így ni! Kész is vagyunk.
- Köszi. – azzal felkeltem. Kiegyenesedtem és szétnéztem. Éreztem, hogy a nadrágom le-lecsúszik rólam, ezért jobb kezemmel megfogtam a gumis résznél – persze gumi nem volt benne, mért is lett volna – és tartottam. Papucsot hoztak be a testvéreim, így hát azt nem kellett kérni. Az ajtó felé sétáltunk, közben szemügyre vettem a szobát.
A kórteremben hat ágy volt. Az én ágyam, az ajtótól balra eső első ágy volt. A mellettem lévő ágyon, egy öreg bácsi szunyókált. A többi ágyon is lehetett valaki, csak ők nem voltak a helyükön. Ugyanis nem mindenki volt „fekvőbeteg”, mint ahogy én sem. A legtöbben ott gyülekeztek, ahova éppen mi is tartottunk. A folyosó vége. Az volt a kijelölt dohányzó.
Átléptem a kórterem küszöbét. Balra tőlem az étkezőt láttam, tele emberekkel, akik a tévét bámulják. Erős faszékek és tömör faasztalok szolgálták a bentlakók kényelmét. A jobboldali falon néhány keskeny ablak volt, amin nappal kevés fény szűrődött be. Tulajdonképpen, már az étkező látványa is elborzasztott. „Ez lenne a pokol?” Az emberek csak a ráadás voltak. Bolondok, elmebetegek… Nincsen rá szó, hogy kik voltak ott. Az egyik lány – korombeli lehetett – egy pasi vállán folyatta a nyálát, miközben egy lábon ugrált és a nevét mondogatta. Egy másik nő – tőlem körülbelül tizenöt évvel idősebb, – eközben az egyik kopasz férfi fejét ütögette a papucsával. A kopasz férfi látszólag nyugodt volt. Biztos a gyógyszerek miatt, amiktől megállás nélkül folyt a nyála.
Csörömpölésre lettünk figyelmesek… Egy idősebb férfi a bejárati kapunál rázta a rácsokat és közben azt üvöltözte: „Ki akarok menni!” Megdöbbenve figyeltem, ahogy az egyik gondozó – egy fiatalabb srác, olyan huszonöt év körüli – odalép a bácsihoz és erélyesen rászól:
- Üljön le fater! Takarodjon a helyére! – a férfi hangja fenyegetőző és vészjósló volt.
- Nem. Nem akarok itt maradni! Engedjenek ki! – szólt könyörgőn, miközben a rácsos ajtót rázta. Az üvegbetét nekicsapódott a vaskeretnek minden egyes rázkódásnál. A srác, ekkor leakasztotta az oldaláról lelógó gumibot szerű tárgyat és a feje fölé emelve így szólt:
- Takarodjon a helyére! Menjen innen, különben bántani fogom! – csend lett az egész osztályon. Hirtelen mindenki figyelme a bejárati ajtóra szegeződött. A bácsika nem mozdult. A rácsok és az üvegbetét zörgése abbamaradt. Én félve néztem a nővéremre, bár arcom még ekkor is kifejezéstelen lehetett, mert nem vette észre rajtam, hogy megijedtem. Nyomasztó csend hasított végig a zárt osztályon. Ekkor észrevettem, hogy kis tócsa növekszik a bácsi lábánál. A gondozó is látta. Az öregember összepisilte magát. A srác ettől még ingerültebb lett:
- Takarodjon innen és meg ne lássam! – a keze még mindig a feje fölött volt.
A bácsika a kórterme felé vette az irányt. Maga után húzva a csíkot. Én szörnyülködve néztem, a gyomrom a torkomban volt. Összeszorult a szívem. „Hogy tehet valaki ilyet? Szemét faszkalap! Rohadt, szadista geci!” - gondoltam magamban. A bácsika eltűnt a második kórteremben. A gondozó leengedte a karját, majd szólt a nővérnek, hogy takarítsa össze a vizeletet.
Az osztályon megint zajongni kezdtek. Mintha mi sem történt volna. A nővérem rám nézett, megpróbált lelket önteni belém, de csak egy aprócska mosolyt tudott az arcára erőltetni, és azt is csak rövid ideig.
- Na? – kis szünetet tartott. – Megyünk cigizni?
- Persze! – válaszoltam neki kimérten.
A hármas kórteremmel szemben, pont az ügyeletes nővéreknek és ápolóknak volt a szobája. „Micsoda szerencse!” Nem volt nagy a nővérszoba, de két ember kényelmesen elfért benne.
A gatyámat tartva megindultam a folyosó vége felé. Timi és Szandi – a húgocskám – engem néztek, ahogy a nadrágommal szenvedek. Mosolyogtak. Én is elmosolyodtam. Tényleg esetlen és szánalmas képet nyújthattam, ahogy a gatyámmal szenvedtem. Miközben rajtam mosolyogtunk, be-bepillantottunk a kórtermekbe, amik előtt elmentünk. (Bár a folyosó nem volt túl hosszú, én mégis úgy éreztem, mintha sosem érnénk oda.) Életemben nem láttam még ilyen szörnyűséget. „Állatként bánnak az emberekkel. Velem is így fognak?” Megérkeztünk. Öten dohányoztak már, mikor mi odaértünk. Egy idősebb férfi, Gyurinak hívták. Igazi váci parasztember. Egy fiatalabb nő, – az Ő nevére már nem emlékszek, de nincsen neki jelentősége. Egy fiatalabb srác, Miklós, a lejmolós. Mindig cigizni akar, persze csak meggyújtja, egyet-kettőt szippant belőle, aztán hagyja elégni. - „Pazarlás!” Egy középkorú férfi és a felesége, – ők ketten tűntek a legnormálisabbnak, akiket eddig láttam. Nem is tudom, hogy mi lehetett a bajuk, de ők igazán kedvesek voltak. Mindhárman köszöntünk a hamutartó körül üldögélő és álldogáló emberkéknek.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek