Seele:
Szomorúan tapasztaltam, hogy törölted magad Facebook-ról. :( Mi volt az oka? Írhatsz E-mailt is.
... (2013.07.18. 20:02)347. Miként...
timcsii:
Én nem kérdezek semmit,s tudok mindent :-) (2012.06.07. 12:47)258. Skizofrénia
versek.bt (törölt):
@Sl4ve: Örülök, hogy tetszik. Én így látom, s vagyunk ezzel még egy páran.
Üdvözlettel:
T. (2010.04.14. 08:50)334. Ünnep
versek.bt (törölt):
Judit kommentje:"Szia Tibcsi!
A korábbiakat olvasva nem hittem, hogy lehet még azt a sok szörnyűsé... (2010.03.02. 11:30)331. Megtörve - 12. fejezet: Kálvárián
versek.bt (törölt):
Drága Juditom!
Idővel majd megtudod. Ha most elmondanám, akkor ellőném a slussz poént. :D
Minden ... (2010.02.20. 22:30)327. Megtörve - 10. fejezet: A pirulák
Utolsó kommentek
Seele:
Szomorúan tapasztaltam, hogy törölted magad Facebook-ról. :( Mi volt az oka? Írhatsz E-mailt is.
... (2013.07.18. 20:02)347. Miként...
timcsii:
Én nem kérdezek semmit,s tudok mindent :-) (2012.06.07. 12:47)258. Skizofrénia
versek.bt (törölt):
@Sl4ve: Örülök, hogy tetszik. Én így látom, s vagyunk ezzel még egy páran.
Üdvözlettel:
T. (2010.04.14. 08:50)334. Ünnep
Sl4ve:
jó vers, jó hogy egyre többen osztják ezt a gondolkodást (2010.04.13. 22:10)334. Ünnep
versek.bt (törölt):
Judit kommentje:"Szia Tibcsi!
A korábbiakat olvasva nem hittem, hogy lehet még azt a sok szörnyűsé... (2010.03.02. 11:30)331. Megtörve - 12. fejezet: Kálvárián
Átaludtam az egész délelőttöt, bizsergett és zsibbadt a testem a gyógyszertől. „Jó nagy dózist kaphattam.” A fájdalomtól nyíltak ki a szemeim, de amit akkor láttam, más volt, mint amire számítottam. Az egyik barátom ült az ágyam mellett, és fogta a kezem. Elmosolyodtam és szemeimbe könnyek szöktek az örömtől. „Nem szabad gyengének látszanom.” A srác végül megszólalt:
-Hogy vagy?
-Szarul. – erőt vettem magamon és felültem az ágyban.
-Úgy is nézel ki. – megerősített, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.
-Örülök, hogy itt vagy.
-Az a négy nap, amit ott töltöttem el, maga volt a pokol. – fejemet az asztalra hajtottam és sírni kezdtem. Lesöpörtem mindent az asztalról. A pohár és a whiskys üveg darabokra tört. „Szedd össze magad! Mi ez a gyenge viselkedés? Nem vall ránk.”
-Csak rád nem vall! – felüvöltöttem és a szemeimet húgomra szegeztem. Összerezzent, de nem értette, miért kiáltottam ezt.
-Ne aggódj, már nem tart sokáig! Megszabadítalak a szenvedéstől.
Másnap az osztálytársnőim is meglátogattak. Ekkor már egyáltalán nem ettem, csak ittam, és azt is csak minimálisan. Meggörnyedve ültem a tömör fa széken, s közben a szánakozó tekintetekben fürösztöttem arcom. Az adjunktusom odalépett hozzánk és így szólt:
-Önök családtagok? – kérdezte a többiektől.
-Nem, mi csak barátok vagyunk. – felelte az egyik osztálytársnőm.
-Megengedi, hogy elköszönjünk? – kérdezte egy másik osztálytársnőm.
-Egy percet kapnak. – azzal hátrébb ment néhány lépést.
-Hülye kurva! – mormogtam az orrom alatt.
Elbúcsúztunk egymástól. Megköszöntem nekik a látogatásukat és a kedvességüket.
-Minden apró örömömtől megfosztottak. – ökölbe szorult a kezem. – Noémit egyenesen eltiltották tőlem, mert megtalálták a szerelmes leveleket a fiókomban. Kidobták az osztályról.
-Sajnálom. – Szandi lesütött szemekkel nézett maga elé.
-Hm… sajnálhatod is! – felkeltem a székről, lehajoltam a pisztolyért és elébe térdeltem, majd ismét megszólaltam. – A legnagyobb megszégyenítés akkor ért, amikor már nem bírtam tovább és minden-mindegy volt, csak kikerüljek a zárt osztályról. Feladtam önmagam, hogy ne dögöljek bele! – szemeivel megrettenve tekintgetett a kezemben lévő pisztolyra. Elmosolyodtam és a fegyverre néztem, majd ismét a szemeibe. – Hova szeretnéd a golyót? Fej, vagy szív?
-Kérlek, Tibi! Ne! – megkötözve, a falnak támasztva könyörgött.
-Nincs már sok hátra a történetből… Te is tudod! De szeretném tudni, hogy hova kell majd lőnöm. Ha nem mondasz semmit, úgy is jó, de akkor én döntök. Nos? – hangom nyugodt volt és rideg. Szépen lassan abbahagyta a bőgést és láttam rajta, hogy kezd beletörődni a sorsába, megbékél a helyzettel és elfogadja azt, amit lát és érez.
-Tehát, hova?
-Fej… fejbe. – halk, elhaló hangon mondta.
-Jó választás. Magam is ezt választottam volna. – felálltam és visszamentem az asztalhoz. A pisztolyt letettem az asztalra, a diktafont pedig felvettem a földről és folytattam:
A harmadik bent töltött napon már annyira le voltam gyengülve és fogyva, hogy csak a legfontosabb dolgok miatt keltem ki az ágyból. Fáztam és reszkettem a vastag takaró alatt. Minden gyógyszerosztásnál bejött hozzám az adjunktusom és a következő kérdéssel támadott le:
-Tibor! Úgy gondolom, hogy beszélnie kellene a szüleivel. Behívathatom magához?
A válaszom „Nem.” volt.
A negyedik nap, mikor elkértem volna a melegítő alsóm, mert a hidegtől már aludni sem bírtam rendesen, az adjunktusom azt felelte:
-Ha bejönnek a szülei és beszél velük, megkaphatja.
Zsarolt. „Mocskos kurva!” Beleegyeztem, de nem jó szántamból.
-Kihoztak. – egy könnycsepp gördült végig arcomon. – De a döntést Rád bíztam. Pedig akkor önzőnek kellett volna lennem és nevelőintézetbe kellett volna mennem. De Te nem így akartad.
-Sajnálom Tibi!
-A társadalom úgyis el fog ítélni és sosem fogja megérteni, hogy mért nyírtam ki a családom. A normák… a kibaszott normák, igaz? De hol szerepel a normák között a boldogtalanság, a rettegés, a félelem, a szenvedés, a kín és a halálvágy? Nekem is, ahogy minden embernek ezen a tetves Földgolyón jogom van a boldogsághoz. Ahhoz, hogy normális körülmények között nevelkedjek fel… de ezt nem kaptam meg. És most csodálkozik a világ, hogy ezt tettem? Üzenek valamit a világnak. – felkeltem a székből, megfogtam a pisztolyt és odasétáltam Szandihoz. Megálltam a lábai előtt és letérdeltem elé. Sírt. Próbáltam értelmes szavakat kivenni a nyögdécselések közül, de nem tudtam.
-Szóval fejbe mondtad, igaz? – elmosolyodtam.
-Tibi…
-Hallod világ? – hátrafordulva üvöltöttem az asztal irányába. – Ég veled, húgocskám! Találkozunk a pokolban. – azzal felemeltem a pisztolyt. Bekaptam a csövét és meghúztam a ravaszt.
-Tibi… Neeee…
Azt mondják, az ember a halála pillanatában végignézi az életét, akár egy filmet. Én nem láttam semmit sem. Sötétséget láttam… majd vakító világosságot és egy torz hangot, ami egyre közelebbről hallatszódott. Mély férfihang szólt hozzám és most már azt is értettem, mit mondd:
-Meg ne halj!... Ébredj! – erős pofont érte az arcomat, amitől kinyíltak a szemeim.
-Szedd össze magad! – ismét pofon vágott a férfi.
-Mi történt? – kérdeztem tőle.
-Kómában voltál. – vágott közbe egy nővér. – Ki akartuk mosni a gyomrod. Mit szedtél be?
-Nem tudom.
„Az élet olykor kegyetlen próbatételek elé állít minket. De meg tudunk velük birkózni. Hiszen mindig van, ki segít, mindig van, ki szeret bennünket… csak nem mindig értékeljük és látjuk, mert a problémák elhomályosítják a szívünket.”
„Az ember csak azt veszítheti el, amit magáénak érzett.”
-Minden áldott nap… – beleszippantottam a cigarettába. – imádkoztam Istenhez. De tudod, rá kellett ébrednem, hogy nincs Isten. Vagy kurvára hanyagol és szarik a fejemre.
-Tibi… - még mindig zokogott. – ne tedd ezt, kérlek! – megszorítottam a csomót Szandi lábán.
-Micsodát? – arcába fújtam a füstöt. A zsebembe nyúltam és elővettem egy szál cigarettát. – Kérsz egy szálat? – két ujjal fogtam. Elmosolyodtam. Beletoltam a szájába és meggyújtottam neki. – Szívjad!
Felálltam és visszamentem az asztalhoz. Leültem és felvettem a diktafont.
-Hall engem? – kérdezte a sofőr. Megfogta a vállam. – Jéghideg. – jegyezte meg az utasának, aki egy fiatal lány volt, feltehetőleg a lánya.
-Nézd meg a karját! Szerintem belőtte magát. – mondta a lány a férfinak. „Hülye kurva! Szerinted drogozik valaki, mert van egy kurva lyuk a karjában? Mennyire ostobák az emberek, hogy ilyen elhamarkodottan ítélkeznek.” „Csak az infúzió helye volt. De ezen ne mérgeld fel magad.”
Nem szóltam semmit. Csak bambultam előre némán, üres tekintettel és egyre csak sírtam. A szúró fájdalom, melyet a szívemben éreztem, végigjárta az egész testem. Ökölbeszorult kezekkel álltam mereven egy helyben. Úgy éreztem, kezdem elveszíteni a külvilágot. Egy pillanatra minden elhomályosult. Azt hittem, semmi sem tud kibillenteni ebből az állapotból, amíg meg nem hallottam a sziréna hangját. „Rendőrök!” „Igen. Apám riasztotta a rendőröket, hogy megszöktem a kórházból.” „Külön köszönet a rendőrségnek, amiért ilyen gyorsan a helyszínre értek. Hehe!”
-Jó estét kívánok! – mély rekedtes hang szólt felém. Nem fogadtam a köszöntését, de a sofőr rögtön szóba elegyedett vele.
-Nem mondott semmit sem. Itt találtam meg az úttesten. Velem szembejött. – fontoskodott a férfi.
-Értem. – nyugtázta a rendőr, majd felém fordult és megszólított. – Hall engem? Hogy hívják? – mivel nem mondtam neki semmit sem, csak bambultam magam elé és sírtam, elővette a karperecet és megbilincselt. „Gondolom azért, mert nem vagy beszámítható!”
Ebben a pillanatban megérkezett a mentő is. Két nagydarab mentős szállt ki. Szót váltott a két rendőrrel és ők mondták nekik, hogy a pszichiátriáról szöktem meg.
Mindkét karom megfeszült és a bilincsek szorosan a csuklóimra fonták magukat. Az egyik mentős közelebb lépett hozzám és megfogta a vállam, majd megszólalt:
-Gyere, szállj be a mentőbe!
Mozdulatlanul, megfeszült testel némán álltam ugyanabban a pozitúrában.
-Rendben. Nekem így is jó! – azzal megfogott a mentős, a vállára kapott és feldobott a mentőben levő hordágyra. A szemüvegem a földre hullott, amit a társa nyomott a kezébe. Behúzta a mentőajtaját, majd megszólalt:
-Kis geci! Tudom, hogy úgyis hallasz.
-Tudod… mikor elkeseredik az ember és nem látja a kiutat, sok mindenre képes. – elmosolyodtam. – Drága kishúgom! Tudod, mindent feláldoztam volna érted. Mindent csak hogy jobb legyen. De a legnagyobb pofont mégis tőled kaptam. – kimentem a konyhába és egy kést vettem elő a konyhafiókból. A penge visszaverte a lámpa fényét az arcomra. Elmosolyodtam és visszamentem az étkezőbe, amit a szüleim vére áztatott.
-Az emberek azt hiszik, hogy megőrültem. Te is így látod? – kérdeztem, miközben leguggoltam elé.
-Nem vagy önmagad! – kikelt magából, erőt vett a félelmén.
-Na, látod! Ez az a tűz, ami most bennem is ég. – felkacagtam. – Volt választásod. Nekem is volt. Én mégis Téged helyeztelek előtérbe, neked akartam a legjobbakat, nem törődve mással. – arcához ért a hideg penge és egy apró mozdulattal megvágtam bal arcát. Felszisszent. A seb nem volt mély, nem is vérzett olyan erősen.
-Nem képesek általérezni a helyzetemet. Senki sem képes. Talán csak Timi és te tudod, mit éltünk át. Mindenki azt mondja, hogy ők a szüleid és szeretned kell őket! – hangom eltorzult, felálltam és a holttestekre néztem. – Lófaszt! Kibaszott nagy lófaszt! Elmennek a picsába az emberek. A kurva nagy eszükkel és okoskodásukkal megbaszhatják magukat. Nincs Isten. Nincs semmi jó ezen a kurva Földön, amiért érdemes lenne élnem. Mindent, mindent elvettek tőlem azok az emberek, akiktől a legtöbb dolgot kellett volna kapnom az életben. A szüleink! Ők. Hát milyen anya az, akinek fontosabb a férje a gyerekénél? Milyen ember az, aki nem képes a saját gyerekét megölelni, szeretni, beszélgetni vele?
-De hiszen, beszélgettek velünk…
-Beszélgettek? – kikerekedtek a szemeim és még dühösebb lettem. – Az beszélgetésnek számít, ha hazaértem az iskolából és apám részegen megkérdezte tőlem: „Mi volt ma az iskolában?” Mondd csak el, mit válaszoltál rá! Mondd el, baszd meg!
-Semmi különös. – ismét sírni kezdett.
-Na, ez az! Látod? Éljenek a mintaszülők! – földhöz vágtam a kést és megfogtam a húgom fejét. – Nézz a szemeimbe és mondd azt, hogy szerettek ezek az emberek!
Sírt, zokogott. Zihált és levegő után kapkodott, de értelmes szavakat nem hallottam.
Mikor a mentő megállt, addigra már le voltam szíjazva a hordágyra. Kiszedtek a mentőautóból és betoltak a zárt osztályra. Mindenki csodálkozva nézte a sürgő-forgó embereket, a rendőröket.
-Köszönjük, hogy visszahozták, már mindenütt kerestük. Tőlünk szökött meg. – ömlengett a főorvos asszony a rendőröknek. Közben egy másik hangra lettem figyelmes:
-Mi a faszt csináltál, Tibike? Mire volt ez jó? – zokogott Noémi és egészen az osztály ajtajáig kísért. De nem néztem rá, csak a plafont bámultam meredten.
Betoltak a kórterembe, és a hordágyról rádobtak az ágyra hátra bilincselt kezekkel. Bevertem a vaságyba a fejemet és elszakadt a nadrágom. Nem szóltam semmit sem. Könnyes szemekkel feküdtem a hasamon. A kezeim továbbra is megfeszültek, minek hatására a bilincs egyre szorosabban fonta körbe a csuklóimat. Letolták a nadrágomat és egy injekciót adtak bele a feszes farpofámba. „Na az, kurvára fájt!”
-Kis geci! Most próbálj meg megszökni! – röhögött a mentős.
-A bilincs rajta maradt. Mindjárt leveszem. – szólalt meg a rendőr. A kulccsal a zárral babrált, de nem akart lejönni elsőre. – Na! Ez jól rászorult.
-Köszönjük szépen, hogy visszahozták. – szólt ismételten a főorvosnő.
-Ugyan, semmiség! Csak a kötelességünket tettük.
Rám dobtak egy takarót. Én nem mozdultam, ugyanabban a helyzetben feküdtem, amiben otthagytak. A hasamon, a fejem a vasrácsnál, a kezeim erőtlenül a testem mellett. A gyógyszer szépen lassan elaltatott.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nevemen szólongatnak. Egy egész fogadóbizottsággal találtam magam szembe, mikor résnyire kinyitottam a szemeim.
-Nos! Bagi Úr! Hogy érzi magát? – kérdezte nyájasan a főorvos asszony.
-Szarul, de büszkén! – vágtam oda neki.
-Rendben. Amíg így viselkedik, addig nem nagyon fog kikerülni innen.
-Ez a gyógyszer kísérleti stádiumban van. Azt mondta az adjunktusom, hogy még nem tesztelték ki és nem tudják pontosan a mellékhatásait a gyógyszernek. – Gyuri a kezembe adta a dobozát, amit én tanulmányozni kezdtem. „Mellékhatások: Szédülés, légzészavarok, émelygés, koordinációs zavarok, feledékenység, hasmenés, hangulatingadozás, agresszió, étvágytalanság…”
-Agresszió? – kérdeztem tőle meglepetten.
-Az van ráírva? – kérdezett vissza Gyuri, majd elvette a kezemből a dobozt.
-Jaja!
-Hát nem érdekes? – vágott közbe Noémi. – Hogy az állítólagos nyugtató agressziót válthat ki a betegből, aki szedi azt.
-Hm… - Gyuri megvakarta a fejét. – Tulajdonképpen, nekem azt mondta a doki nő, hogy ez segíteni fog. A Tegretol és a Rivotrill már nem használnak. Nem tudok rendesen aludni éjjelente.
-És mennyit kell beszedned ebből a szarból? – kérdeztem.
-Kétszer egy tablettát.
-10 mg-os egy tabletta? – Marcsi szemei elkerekedtek. Úgy nézett Gyurira, mint egy narkós kurva a stricijére, aki egy adag után sóvárog. – Kaphatok egyet?
-Igen, de óvatosan. Ennek még én sem tudom a mellékhatásait. – Gyuri elmosolyodott, majd kipattintott egy pirulát a levélből. Marcsi elvette a kezéből és úgy megörült a tabinak, hogy azonnal magáévá tette azt.
-Én is kérhetek? – kérdeztem Gyurit.
-Hm… - komoly pillantást vetett rám. Szétnézett, mintha szemei árulkodó pillantásokat kutatnának, hogy ki lát meg minket a Kálvária tetején. - Na, jó!
-Köszi. – megörültem.
-De Te csak egy felet kapsz. – tette hozzá és megsimogatta a fejemet.
-Jól van. – nyújtottam a markomat, s mihelyst megkaptam a bogyót, le is nyeltem.
-Emlékszel arra a napra? – kérdeztem anyámtól, akinek még mindig a száján volt a tapasz.
-Hogyan is tudna Nekünk válaszolni tapasszal a száján?
-Igazad van. – fogtam a ragasztószalag egyik végét, ami ázott volt a sok könnytől és verejtéktől. Hirtelen mozdulattal lerántottam az arcáról. Abban a pillanatban felordított:
-Gyilkos! Te szemét gyilkos! – zokogva tört ki magából.
-Emlékszel? – ismételtem meg a kérdést, mint aki meg sem hallotta a siránkozását.
-Megölted a saját apádat! Megölted… – a bőgés legyengítette Őt és megcsuklott a hangja. Elengedtem a jobb kezemben lévő baltát és pofán vágtam.
-Azt kérdeztem, hogy emlékszel-e arra a napra? – kérdeztem ismét, de most sokkal ingerültebben. A hangszínem megváltozott, arcom eltorzult és a szemeim kidülledve tekintettek anyámra.
-Igen… emlékszem. – szepegve motyogta.
Azzal felemeltem a baltát és odaléptem Szandihoz. Sírt. Leguggoltam hozzá és megsimítottam az arcát.
-A legnagyobb döfést mégis te okoztad nekem, húgi. – suttogtam neki. Az ő szájáról is letéptem a ragasztócsíkot. A fájdalomtól felkiáltott.
-Fájt?
Könnyei folytak arcáról, melyek keveredtek nyálával és taknyával. Szánalmas látványt nyújtanak így együtt. Fekete haja a szemébe lógott, amit a véres kezemmel a füle mögé tettem. Mélybarna szemeiben megpillantottam magam. Megcsókoltam a homlokát.
-El sem tudod képzelni, hogy mi a fájdalom!
Kora délután volt, mikor két osztálytársnőm bejött hozzám látogatóba. A gyógyszer lassan hatott. Bár különösebb dolgot nem éreztem, csak annyit, hogy nyugalom árasztja el a testemet. Beszélgetésem velük felszínes volt. Örültem nekik, de a gondolataim máshol jártak. Szandira gondoltam. Mondta, hogy ma be fog jönni hozzám.
-Tudjátok… – megköszörültem a torkom. – Tudjátok, most belevágnék egy baltát apám hülye fejébe!
Nem mondtak erre semmit sem, de láttam arcukon a félelmet. Látták rajtam, hogy nem csak mondom, de úgy is gondolom. Szemeim kikerekedtek és kezeimen furcsa remegés lett úrrá. Bizsergés futott végig a testemen. „Hat a gyógyszer!”
-Ne mondd ezt Tibi! – szólt közbe Szandi, akit észre sem vettem, hogy megérkezett. – Csak a keserűség szól belőled.
-Úgy gondolod? – kérdeztem vissza ingerülten. – Hm… a baj csak azzal van, hogy most megtenném. Már ha ezt nevezhetem bajnak.
A két lány nem szólt semmit, csak még rémültebb arcot vágott. Végignéztek nyeszlett kis testemen. „Vajon mit néznek? Azt, hogy képes egy ember így megroppanni a szülei végett?” „Szánalmas vagyok. Kiszolgáltatott másoknak. Ennél nincs is rosszabb.”
-Én nem ezt akartam, Tibi! – zokogta Szandi.
-Szerinted én ezt akartam? – üvöltve vágtam vissza. – Szerinted arra vágytam, hogy a kibaszott családomat mészároljam le egy kurva baltával? – szemeim vérben forogtak. Bal kézzel erősen megmarkoltam a baltát és felemeltem a földről. – Nem. Nem erre vágytam. Egész életemben azért imádkoztam Istenhez, hogy legyen nekem is normális családom. Tudod Te, hányszor sírtam és könyörögtem az ágyam mellett, hogy ez az álmom valóra válhasson? Hogy szeressen az apám… hogy szeressen az anyám… hogy ne azt lássam tizenhárom évesen, hogy egymást verik… hogy a rombolás és ivás helyett velünk foglalkozzanak. Kibaszott koloncok voltunk… – könnyek jelentek meg a szemem sarkában, amiket gyors mozdulattal letöröltem. – Elmentek Ti a faszomba! A kurva anyátokat! – elhajítottam a baltát, átrepült a szoba másik végébe. Gyors léptekkel az asztalhoz léptem, kézbe vettem a pisztolyt és anyámra szegeztem.
-Ne! Tibi! Ne…. – zokogva könyörgött Szandi.
-Egyszer már megkegyelmeztem apámnak… a Te jó voltodból nem öltem meg aznap. Emlékszel?
-Hagyjuk az egészet! – megsértődött és elrohant.
Szóhoz sem jutottam, csak ültem a padon és néztem, ahogy elviharzik. „Mire vársz? Eljött az időd! Menj utána! Most kell lépned, nem lesz több lehetőséged.” „Igazad van.” Felálltam a padról és a pszichiátria kertjén átfutottam a kijárat felé. A biztonsági őr ennyit mondott:
-Fuss utána, még utoléred! – mosolygott.
„Szegény hülye! Ha tudnád, mire készülök, valószínűleg nem biztatnál!” Futottam. Az adrenalin szintem olyan magas volt, hogy ezt az egy kilométeres távolságot a lehető leggyorsabban tettem meg. Alig telt bele tíz perc és már a kerítés tövénél álltam, ami a házunk bejáratánál húzódott. Felpattantam a két méteres kerítésre és mire eszméltem volna, már a lépcsőházban voltam. Berúgtam az ajtót és mintha súgta volna valaki: „A tároló ajtajától balra… ott van a balta.” Kezemben a baltával rohantam fel a kétemeletes épület legfelső szintjére, de a lépcsőfordulóban lelassultak a lépteim. Hallottam, ahogy elhalkul a beszéd, amikor meghallották a lépteimet és szinte a bőrömön éreztem a félelmüket. A korlátok közül végül kivehető volt a fejem.
-Fiam! Te mit keresel itthon? – kérdezte apám rémülten, ekkor még mit sem sejtve a kezemben lévő fenyegetésről.
-Megöllek geci! – megcsillant az életlen fejsze, amit ekkor már két kézzel fogtam. Anyám zokogva esett földre. „Jellemző! Hülye kurva!” – Szétbaszom azt a hülye fejed!
-Ne Tibi! – Szandi jött felém és lefogta a kezeim. Félrelöktem és tovább mentem apám felé, aki székéből felállva kezeit széttárva várta a csapást.
-Beszéljük meg fiam! – motyogta. Próbált nyugodt maradni, de láttam arcán a megilletődöttséget. Lendült a balta, de nem tudtam lesújtani, mert Szandi közénk állt. Hátrálásra bírt. Betolattam a konyhába. Közben apám jött felém és próbált a közelembe férkőzni, hogy lefogjon. Szemeimből könny csorgott, zokogtam.
-Hagyjál! – üvöltöttem a húgomra. – Megölöm a rohadékot!
-Ne tedd, Tibi! Kérlek! – átkarolta a lábam. Ekkor történt valami. Nyomást éreztem a szívemben. „Még ezt sem tehetem meg? Ha az életem egy rakás szar, legalább ezt hagy tegyem meg!” „Menj!”
Felüvöltöttem. Tiszta szívből, minden erőmmel, minden bánatom és fájdalmam kiteljesedett abban a kiáltásban.
-Nem! – a földhöz hajítottam a baltát úgy, hogy a járólap több helyen megrepedezett. Lerohantam a lépcsőn, magam után bevágtam a lépcsőház ajtaját, de az üveg masszív volt, nem tört össze. Végigfutottam a kerten. A kerítést két nagy lépésből másztam meg, de a kezemet megsértette a drót és átszúrta a bőrömet. Az adrenalin átjárta az egész testemet és testet öltött bennem a harag és gyűlölet. Futottam. Mindegy hogy hova, csak messzire innen. Távol akartam lenni. „Az első hibát ott követted el, hogy a városon keresztül futottunk. Nem jó útvonal egy őrültnek!” „Örülök, hogy emlékeztetsz a hibáimra.”
A város kihalt volt, bár így is volt pár járókelő, aki félve tekintett rám. Szemeim vörösen és fenyegetően pásztáztak mindenkit és mindent. A szívem szúrni kezdett és a könnyeim megállíthatatlanul folytak arcomról. Ziháltam, de nem álltam meg. Futottam, mint akit üldöznek. A főúton voltam, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom, ami a zsebemben rezgett. Megálltam és elővettem, hogy megnézzem ki az. „Timi!” A sírás elhatalmasodott rajtam. A kezemet, ami a telefont tartotta a fejemhez szorítottam, majd üvöltve a földhöz vágtam. Apró kis darabokra hullott szét, beterítette az egész járdát.
-Búcsúzz el a lányodtól! – szóltam parancsolón anyámra. Zokogott.
-Szeretlek benneteket! Mindig is szeret… - a golyó a homloklebenyén át fúródott bele a lambériába.
-Rohadt kurva! – leköptem és belerúgtam. Szandi zokogott és ordított a fájdalomtól. – Most már kezded kapiskálni, hogy mi is az a fájdalom. De még nincs vége!
„Sződliget”. Ez a tábla fogadott. Ekkor már félmeztelenül sétáltam a régi kettes út mellett Budapest felé. A felsőmet Csörög településnél hajítottam el. „Hideg van barátom! A fagyhalálra most nincs lehetőség… ugyanis május közepe van, de sok kamion jár errefelé.” Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben. „De a nővérem! És Guszti! Őket még mindig szeretem.” „De ennek nincs így semmi értelme.” Minden gondolatsort egy dudaszó szakított félbe. Valami oknál fogva megálltam a „Sződligeti buszfordulóban”. Ott megfordultam és elhatároztam, hogy az első autó, ami velem szembe jön, az lesz a vége. Jött is. Egy öreg Suzuki. De megállt néhány lépésre előttem. Kiszállt belőle egy középkorú férfi és megszólított.
„Aki nem mozdul, nem érzi a láncait.” „A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb érzés az, hogy semmit sem tehetsz, hogy változtass a sorsodon, amikor nem neked kell döntést hoznod.”
Napok múltak el a maguk megszokott monotonitásukban. Gyógyszerek, orvosok, terápiák… a kórházi élet egyhangúságát mi betegek próbáltuk feldobni.
-Ha nem fúj a szél, nem zörög a haraszt, Öcskös! – Guszti búcsúzóul ezeket a szavakat mondta.
-Szia! – csak ennyit tudtam mondani. De mélyen, legbelül lerakódtak szavai, és a szívembe fúrták magukat.
Húsz napja már, hogy a kórházban rohadok és nincs semmi előrelépés. A kórházi gyermek jólétis hülyének tart. És persze azt mondja, hogy túlreagálom a dolgokat. „Hogy mondhatok olyat, hogy nem szeretnek a szüleim?” „És maga, mért tesz fel ostoba kérdéseket? Szeretet? Mit is jelent ez tulajdonképpen? Miért szeret valaki? Mi motiválja?” „Ne kérdezz ilyet! Nem tudok neked értelmes választ adni rá. Senki sem tud.” „Mért nem tudsz?” „Mindenkinek mást jelent szeretni. Másért szeretek én valakit, mint mondjuk Te. Egy dolgot nem lehet, kényszeríteni valakit, hogy szeressen, vagy ne szeressen! Nem mondhatod a szívednek, hogy ne érezzen! Képtelenség.” „De a gyűlölet hatásos módszer, hogy valakit ne szeressünk.” „Anyámék is ezt akarták. Gyűlöljem a nővéremet, hogy gyűlöljem Ágostont, hogy mindenkit gyűlöljek, akit Ők nem kedveltek, s nem szerettek!”
Mivel a kórháztól nem számíthattam segítségre, így az egyetlen megoldás a gyámügy lehetett. El is határoztam, hogy másnap bemegyek a húgommal együtt, hátha Ők látnak megoldást a problémákra. Még aznap mindent megbeszéltem Szandival, mikor bejött. „Milyen megviselt! Most látom csak, hogy mennyire kiszívja ez az egész dolog.”
-Jól vagy? – kérdeztem tőle szelíden.
-Megvagyok. – a szemeimbe nézett, majd így szólt.
-Bárcsak, Te is jobban lennél! Aggódom miattad, de nagyon. Nagyon sokat fogytál. Tán nem eszel rendesen?
„Ennyire látszik rajtam? Mondjuk, jó múltkor az osztályfőnököm jegyezte meg, hogy nem ismer rám. Annyira lefogytam. Kórosan sovány vagyok.” Szandi látta rajtam, hogy zavarba ejtett a kérdés, de Ő továbbra is a válaszra várt. „Vajon mi játszódhat le benne? Képes felfogni a történteket? Már hogyne lenne képes, mégiscsak tizennégy éves!”
-A stressz miatt van. – motyogtam az orrom alatt. „Nem akarom megbántani és még jobban elszomorítani azzal, hogy szar az étel, és kedvem sincs enni. Nincs miért élnem. Felőröl ez az egész dolog.” Rámosolyogtam és megfogtam a kezét.
-Minden rendben lesz! – hangom nyugodt volt, és bizalmat árasztó.
Letettem az üres poharat az asztalra, a pisztoly mellé. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy az én beteg kis családomat néztem. Felálltam a székből és megfogtam a baltát, ami eddig az asztal lábánál támaszkodott. Lassú léptekkel apám felé mentem, mikor odaértem, a fülébe suttogtam:
-Tudod… - hirtelen megcsuklott a hangom. – Tudod, mire vágytam egész gyerekkoromban?
Apám arca megrándult, mint akin végigfut a halál szele. Nem felelt semmit, csak ostobán bámult maga elé.
-Nem vágytam másra, csak egy boldog családra. – felegyenesedtem, és a balta nyelét felemeltem és a vállamra tettem. – Olyan kibaszott nagy dologra vágytam, szerinted?
Csak ült, egy szót sem szólt. Szemei könnyel teltek meg. De nem szólt, csak némán és komoran, előrefeszült tekintettel bámult maga elé.
-Szólalj meg, az istenit! – lendült a balta. Egyenesen bele a bal combjába. Felüvöltött.
-Sajnálom! – zokogva tört ki magából. Anyám és a húgom, egyszerre kiáltott fel. Szerencsére a szájukon lévő ragasztó megóvott a hangjuktól. „Talán el sem hitték idáig, hogy erre is képes vagy!”
-Sajnálod? – kérdeztem apámtól. – A sajnálatod már semmin sem változtat.
A baltát kihúztam a húsból. A vér gyorsan szökött a mély sebből. Az asztalon lévő whisky-s üveget felkaptam, lecsavartam a kupakot róla és öntöttem egy keveset a sebre.
-Remélem, ízlik! – elmosolyodtam. – Skót! A kedvenc márkád.
-Fiam! – arca megváltozott, a felismerés és az elfogadás sugárzott szemeiből. Ilyennek még sosem láttam ezelőtt.
-Hát mégis csak érző ember vagy? – felkacagtam.
-Bocsáss meg nekem! – sírva fakadt.
Rágyújtottam egy szál cigire és meghúztam az üveg tartalmát. Megfordultam, letettem a baltát a helyére és visszaültem a székbe.
-Még nincs vége a történetnek. Bár… az sem érdekel, ha elvérzel.
Egyik délután, meglátogattak az edzőtársaim. Az egyik mester, Béla, főállásban szakács volt. Meglepett és hozott nekem ételt. Gombát, sült csirkét… nagyon jóízűen falatoztam belőle. Persze nem ettem egyedül. Az udvarias karatéka felajánlja a „zsákmányt” a társainak. Persze Ők azonnal éltek a lehetőséggel, mert kopogott a szemük az éhségtől. Örültem a közös ebédnek.
-Mondd csak Tibi! Tudod, mért vagy itt? – kérdezte tőlem Béla.
-A többiek nem mondták? – kérdeztem kissé ódzkodva. Semmi kedvem nem lett volna még egy embernek elmondani a történetet az elejétől. Így hát kitértem a válaszadás elől:
-Most nem szeretnék erről beszélni. Ne haragudj! Inkább kérdezd meg Tomit, Ő mindent tud.
-Rendben Tibi. Megértem. Azért remélem, mihamarabb kikerülsz innen, mert, ahogy elnézlek, itt nem főznek valami jól! – felkacagott.
Rengetegen látogattak meg ez alatt az egy hónap alatt, de valahogy mindig magányosnak éreztem magam. Hiába voltam azokkal az emberekkel, akiket szerettem, persze csak néhány órát. „Az apró örömök az életben. Ugye, barátom?” „A legszebb napok azok voltak, mikor kikérőt kaptam a kórházból. Igaz, mindösszesen csak két hétvége volt, én mégis élveztem.” „És most? Látod, hova jutottál?” „Nincs lelkiismeret furdalásom.” Apámra néztem. Arca elfehéredett. Fehér ingjét kosz és vér színezte. Szája felrepedt a pofonoktól…
-Meg fogsz dögleni! – mondtam neki érdektelenül. – Tudod, mi vagy te?
-Fiam! – ismét sírni kezdett. – Én nem akartam…
-Mit? Mit nem akartál? Mondjad! – felkacagtam. – Nem akartál minket? Tudom nagyon jól! Ahogy azt is tudom, hogy anyámat sem szereted. Mégis, mért maradtál vele? Mert gyenge ember vagy. Nem mertél döntést hozni! – ökölbe szorultak a kezeim. – Mondok én neked valamit. – töltöttem még egy pohár whiskyt. – A saját fájdalmaid vetítetted ki a gyerekeidre. De nekem nem vagy több mint egy idegen ember. Nem ismerlek. Nem volt alkalmam megismerni téged. – felhörpintettem a pohár tartalmát, majd a poharat apám lába elé dobtam, ami darabokra tört a véres járólapon. Felkaptam a pisztolyt és elindultam apám felé. Amikor odaértem, leguggoltam előtte és mélyen a szemeibe néztem.
-Megszabadítalak a szenvedéseidtől. Lásd, milyen nagylelkű vagyok! Bár nem tudod a történetem végét, de a pokolban találkozunk, és akkor elmesélem. – elmosolyodtam. Kiegyenesedtem. A jobb kezemben lévő pisztolyt kibiztosítottam és pontosan a szemei közé céloztam vele.
-Utolsó kívánság? – kérdeztem megvetően.
-Szeretlek fiam! – zokogott.
-Én nem. – amint kimondtam, meghúztam a ravaszt és a golyó átszaladt apám fején. Eközben anyámék sírtak és ordítoztak, persze a ragasztószalag még mindig hangszigetelt.
-„Anyuci! Szereted apucit? Annyira szereted, hogy utána menj?” – hangom gúnnyal és gonoszsággal telt.
-Szenvedés. Szerelmi bánat. Ha ezeket a szavakat halljuk, legtöbbször egy nőt képzelünk el szenvedő alanynak. Nők! Törékeny és sebezhető lényeknek tartjuk Őket, mi férfiak, de a látszat csal.
Mindig elmosolyodok, mikor férfiak beszélnek a kapcsolataikról. „A barátnőm így, a barátnőm úgy.” Gyengék vagyunk. A világ kezdete óta nők uralkodnak a Földön. Hiába szólnak mítoszok, legendák királyokról és hadvezérekről. Őket is nők irányították… akkor is, ha csak a háttérből.
Persze igazságtalan dolog lenne, ha ilyen módon általánosítanék. Nem lenne helytálló. A praktizálásom során, nem egy olyan nővel beszélgettem, akiket még nem rontott meg az élet és a társadalom. Azt kell, hogy mondjam: A nők, azokat a férfiakat keresik, akiket nem lehet megszelídíteni. Hiszen a nők is szeretnek vadászni, és abban a vadban lelik örömüket, amiért meg kell küzdeniük.
A páciensem, egy középkorú férfi volt, akit egy nő tett taccsra. Az első néhány kezelés után már éreztem rajta, hogy ezen nagyon nehezen fogja magát túltenni. Mindig sírva fakadt, mikor elértünk a szakításuk pillanatához.
-Nézze Doktor Úr! Ez a lány… - nagyot nyelt, majd mély lélegzetvételek után folytatta. – Nagyon szeretem. Sosem éreztem még ilyet. Mintha belülről emésztene el az érzés. Bármit megtennék érte. Bármit! Megváltoztam a kedvéért. Régen, egy nővel sem foglalkoztam ennyit, egy nő sem fogott meg ennyire, mint Ő. Köré építettem az életem. – hangja elcsuklott. – Mért így kellett történnie? – sírt. zokogott, mint egy gyermek.
-Ez egy korábbi felvétel a beszélgetéseink közül. A második hónap végére úgy láttam rajta, hogy nincs motivációja. Életuntság, levertség és mély depresszió jellemezte.
Sajnáltam, hogy valakit ennyire össze tudjon roppantani egy nő. De nem Ő az első, aki öngyilkosságba menekül. Számos ilyen esettel találkoztam már, mint ahogy Önök is, Uraim! – megigazgattam a szemüvegemet, majd hátradőltem a fotelben, és a bal lábam átvetettem a jobbon.
-Szóval, Ön úgy látta, hogy nem beszámítható? Gondolom, ezért utalta be a pszichiátriára?
-Igen. Gyógyszeres kezelést javallottam neki és csoportterápiákat.
-Hogy reagált az áldozat?
-Tiltakozott. Könyörgött nekem, hogy ne tegyek ilyet! Nem utasíthatok senkit sem, az akarata ellenére. Tudják, egy pszichológust is megvisel egy jó ember halála.
-Ismerte közelebbről is? Jóban voltak? – kérdezte a nyomozó.
-Tizenegy hónapos kezelés során, sokat megtudhatunk egy emberről. Vele hetente kétszer két és félórát beszélgettem, majd a második hónap második hete után, heti négy alkalommal keresett fel.
-Értem. Kiderült, hogy mért szakított az áldozat a barátnőjével?
-Természetesen. A lány kiszeretett az áldozatból. Az emberek nagyon érdekesek. Talán a legbonyolultabb élőlények a Földön. Gondolkoznak… bár nem mindegyikük. A vágyak és az álmok a hibásak. Minden nő és férfi szerelmes lesz, legalább egyszer az életében.
Mindegyikük elképzeli, hogy milyen lehet, mit kaphat a másiktól. Ha beteljesedik, vagyis többé már nem kell sóvárogniuk, akkor jön a kérdés: „Vajon azt kaptam, amit akartam? Erre vágytam annyira?” A legtöbb ember elégedetlen. Az elégedetlenségük, pedig a boldogtalanságukból fakad. Mindig másra vágynak. A megszokások idővel unalmasság válhatnak, ha hagyják ellaposodni a kapcsolatukat.
Az emberek vágynak az újra, az izgalomra… István jó ember volt. Nyugodjék békében!
-A lány is meghalt. Valószínűleg öngyilkos lett, az áldozat halálhíre hallatán.
-Szörnyű! – döbbenten figyeltem a nyomozót.
-Az. Hasba szúrta magát egy ollóval. Tegnap este találta meg a főbérlője a fürdőszobában.
-Biztos, hogy öngyilkos lett? – kérdeztem.
-Minden nyom erre utal. Köszönöm az idejét. Sokat segített! – felálltak a nyomozók. – Azt hiszem, lezárhatjuk ezt a tragikus ügyet.
-Szívesen segítettem! – kezet nyújtottam az uraknak, majd kikísértem Őket. Visszasétáltam a fotelhez és leültem. Magam elé vettem a dossziémat, amiben István aktája is benne volt. Letettem az asztalra nyitva. Felálltam és töltöttem magamnak egy italt. Felsóhajtottam:
-Drága barátom! Jobbat érdemeltél volna, annál a riherongy kurvánál! – elmosolyodtam. – Könnyű dolgom volt. Még a rendőrök is azt hiszik, hogy öngyilkos lett. – kiittam a pohár tartalmát, majd letettem az üvegasztalra. – Bár tudnám, mit ettél rajta annyira! Mondjuk… jól szopott. – felkacagtam, majd visszaültem a fotelbe és kezembe vettem a dossziét.
-Csak egy okot mondj, amiért ne öljelek meg! –suttogtam a fülébe, majd szépen lassan levettem a ragasztót a szájáról. Verejtékezett és sírt, arcát elöntötte a víz.
-Mert az apád vagyok! – fakadt ki, mint egy gyerek. Valójában mindig is az volt. Egy gyerek. Nem volt képes túltenni magát a saját fájdalmain. Ahelyett, hogy épített volna, csak rombolt. Most, hogy magam előtt látom ilyen szánalmasnak és kiszolgáltatottnak, még annyira sem esik meg rajta a szívem, mint ezelőtt. „Legalább lenne benne tartás! Ne könyörögne az életéért, mint egy darab szar!” „Valóban! Mért nem képes bevallani a hibáit, a bűneit? De mit érnénk el azzal? Nem akarok bűnbakot keresni… hiszen úgy is tudjuk, hogy Ők baszták el.” „Ne légy elhamarkodott! Hiszen, Te is hibás vagy!” „Én?” „Ó, igen! Mert nem érted meg Őket. Nyilván okuk volt inni, nem?” „Ez megoldás? Ez lenne a kibaszott megoldás a problémákra? Hogy iszok, baszd meg!? Lófaszt! Ne rajtam töltse ki a dühét! Ha valaki nem képes túltenni magát dolgokon, akkor kérjen segítséget!” „Talán nekünk is segítségre lenne szükségünk? Hihi!” „Rajtunk, már senki sem segíthet!”
Másnap reggel Noémi az ágyam mellett ült. Várta, hogy felébredjek. Egész nap együtt voltunk. Persze arra ügyelni kellett, hogy az orvosok meg ne lássanak minket, mert a betegek között nem lehet kapcsolat. „Bolondok! Ha tudnátok, amit én tudok.” Jó idő volt. Kint, a pszichiátria kertjében feküdtünk, és beszélgettünk a zöld pázsiton. Megnyugtató és felemelő érzés kerített hatalmába. Azt kívántam, bárcsak örökké tarthatna.
Ez volt az első nap, hogy nem ebédeltem. „Étel nélkül egész nap. Meg is látszódott rajtunk. Nem csak a kefélés miatt fogytunk le, hanem attól is, hogy nem ebédeltünk.” „Tudom. Persze az orvosok nem szóltak. Minek is szóltak volna? Hiszen itt is, mint minden közintézményben ellopták az ételt! Így a dolgozók és családjuk jól lakott abból a kajából, amit az állam a betegeknek fizetett.”
Minden percemet Noémivel szerettem volna tölteni. Ennyi idő eltelte után már híre ment annak, hogy a kórházban sziesztázok. Egyre több osztálytársnőm és iskolatársam látogatott meg engem. „Jó érzéssel tölti el az embert, ha sokan szeretik őt. Elhiszi, hogy fontos valakinek.”
-Mért mondod el ezt nekünk? – szakított félbe apám. Rá mosolyogtam, majd félretettem a diktafont, felálltam a székből és néhány lépésre tőle megálltam.
-Azért, mert jól esik! – ránéztem anyámra, aki még mindig eszméletlen állapotban feküdt a falnak támasztva. – Mindent elvettetek tőlem. Mindent! Semmim sincs, csak az emlékeim. És akár tetszik, akár nem, végig fogod hallgatni. Nincs más választásod.
-Engedj el fiam! Segítünk! Rendbe hoznak az orvosok.
-Rendbe? Mért, szerinted mi bajom van?
-Nem vagy önmagad!
-Úgy mondod, mint aki olyan kurvára jól ismer! Tudod is te, milyen fiad van? – azzal visszamentem az asztalhoz, és ismét kézbe vettem a diktafont.
Alkonyodott. Noémi és én kint ültünk a kálvária tetején. Megcsókolt. Olyan gyönyörű volt, ahogy az alkony fényei játszottak a szőke hajával. Ujjaival beletúrt a hajamba. A másik kezével pedig a combtövemet simogatta. Mosolygott, kivillantak hófehér fogai.
-Mi ez a kemény, Tibike?
-A mobiltelefonom.
Felkacagott. Olyan szépen nevetett. Mély hangja megnyugtató volt.
-Mondd még egyszer!
-Micsodát? – kérdeztem.
-Hogy a mobiltelefonod az!
-A mobiltelefonom. – felkacagtam. Együtt nevettünk, majd hirtelen belenyúlt a nadrágomba. Szemeiben izzott a vágy.
-Nem csak a telefonod kemény. – azzal vadul megcsókolt és hátradöntött a zöld fűben…
„Hát persze, hogy nem csak az kemény! Te kis buta! Mégis mit hittél? Meséld tovább! A szaftos részletek még csak most jönnek!” „Nem.” „Hogyhogy nem?” „Úgy, hogy nem! Nem akarom elmesélni.” „Mért nem?” „Nem tartozik másra. Csak Noémire és rám!” „Meg rám.”
„Sokan azt mondják, hogy az ember a halála pillanatában mindent újra átél. De mégis, ki hiszi el, amíg Ő maga át nem éli?” „Gondolom, most sajnálják, hogy nem döglöttünk meg akkor? Szépen, csendben, fájdalommentesen. De nem! A fájdalmat választottátok.” „Nem Ők választották. Hanem mi.”
-Meg ne halj! – a hang eleinte távoli volt. – Ébredj!
Arcomat erős ütés érte, amitől résnyire kinyílt a szemem. Homályosan láttam az alakot, aki hozzám beszélt.
-Meg ne halj nekem! Szedd össze magad!
A harmadik pofontól már egészen kijózanodtam. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy mi történhetett. Elszomorodtam, hogy nem sikerült.
-Ki akartuk mosni a gyomrod. – szólt hozzám a nővérke, aki közben az infúziót nézegette.
-Mit szedtél be? – vágta közbe a szakállas, szemüveges doktor, aki megmentett.
-Nem tudom. – feleltem kimerülten és még mindig álmosan. – Mi történt?
-Kómában voltál. – förmedt rám a főorvos asszony.
-Kitől kapta a tablettákat? Gyuritól kapta?
-Tabletták? Milyen tabletták? – próbáltam adni a hülyét. Most nagyon nehezemre esett, mert még mindig éreztem a pirulák hatását.
-Kitől kapta? Mondja meg! – a főorvos asszony olyan közel hajolt hozzám, hogy majdnem összeért az orrunk.
-Találtam a fiókomban. – böktem neki oda, majd elfordítottam a fejem a fal felé, mert zavart a közelsége. Hátrébb húzódott, majd megfordult és kiment az ajtón.
-Pisilnem kell! – szóltam a nővérkének.
-Ó! Rendben. Gyere, hagy segítsek! – megfogta a karomat és felültetett, majd az ágy mellett lévő furcsa alakú edényt a kezembe nyomta.
-Ez meg mi? – néztem rá kérdőn.
A nővérke lemosolyodott. Kiment a szobából. Ekkor vettem észre, hogy másik szobába tettek. a „megfigyelőbe”. Egy hatalmas üvegfal választotta el a nővérszobától. „Nagyszerű! Most már kukkolni is fognak. Hogy tegyem őket teherbe!” Miközben szemügyre vettem ezt a csöpp kis lyukat, próbáltam nem mellé húgyozni. „De kurvára jó!” A térdeimmel az ágynak támaszkodva, egyik kezemmel a tökömet, másikkal pedig a kacsát fogva küszködtem, hogy ébren maradjak. Közben az infúzió szépen lassan csepegett. „Még ez a szar is meggátol a mozgásban. Mikor szedik ki belőlem?”
„Tudod nagyon jól, hogy mi erről a véleménye! Hiszen, már egyszer elmondta. Hülye fasz! Mért kell ennyit tökölni velük?” „Mert még nem szenvedtek eleget! Bár az, amit tőlem kapnak, nem fáj kellőképpen, de jól fog esni.” Közelebb hajoltam reszkető arcához és a fülébe suttogtam: „Tán csak nem félsz tőlem?” Bólogatott, hogy igen. „Hm. Isten megbocsát! Én nem.”
Másnap elbeszélgethettem mindenkivel. Noémi volt az első, aki számon kért. Később a húgom, majd Tamás, legkedvesebb gyerekkori barátom. Elmesélték, hogy több mint nyolc órán keresztül voltam kómában. A húgom zokogott. Tamás meg nem akarta elhinni, hogy ezt tettem. Nővérem és Ágoston nem szólt semmit sem. „Talán nem is tudtak a dologról. Eléggé diszkréten kezelte mindenki.”
Gyurit másnap elbocsájtották a kórházból, de visszajárt kezelésekre. Megkeresett engem és meg is talált a dohányzóban.
-Szia, Tibi! – kezet rázott. – Jobban vagy?
-Szia! Köszönöm, sokkal jobban, amint látod. – szemei vörösek voltak, talán az alkohol elvonástól, talán a kialvatlanságtól. – Sajnálom.
-Ugyan! Ne sajnáld! – elmosolyodott és megveregette a vállamat.
-Miből jöttek rá? – kérdeztem.
-Hárman voltunk aznap rosszul. Marcsi, Te meg én. – megköszörülte a torkát, nyelt egy nagyot, majd folytatta – Eléggé levágós. Mivel nekem amúgy is sok minden van már a rovásomon, jobbnak találták az okosok, ha kibasznak innen! De kezelésekre visszajárhatok.
-Mindenki Téged okol. Pedig, én szedtem be a gyógyszert. Senki sem kényszerített…
-Tudom. Ne hibáztasd magad miattam! Jobb lesz így. Látjuk még egymást.
Aznap este, olyan kilenc óra fele, Noémi és én kint voltunk az Elme kertjében. Beszélgettünk és élveztük a jó időt. Úgy röpült el az idő, hogy észre sem vettük.
-Mennünk kéne, nem? – ránéztem a mobilra, ami háromnegyed tízet mutatott.
-Valószínűleg, ha nem akarjuk kint tölteni az estét a szabadban.
Szépen, lassan beértünk az épületbe. A lépcsőfordulónál megfordultam, mert Noémi hátra maradt – hirtelen megcsókolt.
Nem tudtam hova tenni a csókot. „Hiszen neki van barátja. Ez így nem helyes.” „Na végre! Valami izgalom. Hallgass rám, ez a lány arra vár, hogy belenyúljunk a bugyijába.”
Noémi megtett néhány lépcsőfokot fölfelé, hátrafordult és megkérdezte:
-Na, mi az? Nem jössz?
-De… de… megyek. – dadogtam zavartan. – Ezt mért kaptam?
-Hiszen Te is akartad, nem?
Aznap éjjel mosollyal az arcomon aludtam el. Jó érzéssel töltött el, hogy Noémi szeret. Épp mikor behunytam a szemem, ismét megszólalt a hang a fejemben. „Nem gondolod, hogy korai még aludni? Mi lenne, ha átmennénk hozzá egy picit?” Felültem az ágyban és körbenéztem a szobában, de sehol senki. A nővérek tévét néztek és be volt húzva a sötétítő. „Na! Ezek aztán figyelnek rám!” Kitakaróztam és belebújtam a papucsomba, de nem álltam fel. Az ágyamon ülve gondolkoztam, és kettős érzéseimmel küszködtem. „Gyerünk már! Kelj fel! Menj át és tedd magadévá!” „Te beteg vagy! Van barátja és különben sem egyedül van a szobában.” „És nem lehet Őt kihívni?” „Nem hallasz tisztán? Nem érted meg? Van barátja!” „Majd elmúlik. Szerinted mért csókolt meg? Minden egyes nő, akit ismertem ezen a kibaszott világon, azok egytől-egyig szemérmes ribancok voltak! Minden nő arra vágyik, hogy jól megkeféljék! És aki mást mondd, az nem csak hazug, de még álszent is.” „Noémi nem ilyen.” „Valóban nem? Hát szerinted, milyen?” „Ő figyelmes és kedves…” „És kurvára be van rád indulva! Haha! Ne legyél hülye pöcs, baszd meg! Ha neked nincs tököd, akkor majd én megbaszom helyetted.” „Hagyd abba! Elég! Veled ellentétben, én hiszek a szerelemben és a romantikában.” „Romantika? Gratulálok! Tudod mi a baj veled? Az barátom, hogy naiv vagy! Ki kíváncsi rád és az elcseszett költészetedre? Ki kíváncsi arra, hogy mennyire érzékeny vagy? Mondok neked valamit. Ha így folytatod, akkor minden nő meg fog taposni, mert az emberek kegyetlenek és szeretnek játszani a gyengékkel! És akkor majd sírni fogsz! Megint… mint oly sokszor már. Most hallgass rám, ne légy ostoba!” „Nem tehetek róla, ha én ilyen vagyok.” „Hát legyél másmilyen!” „Nem tudok másmilyen lenni.” „Dehogynem! Csak akarni kell… segítek!”
„Ugye hiszel Istenben?” Csak nézett rám kék szemeivel kérdőn. Arcát könnyei és izzadtsága keveredve mosta. Természetesen nem tudott választ adni, mert be volt kötve a szája. „Hamarosan találkozol vele!” Elfordultam tőle, leültem a székre, rágyújtottam és kézbe vettem a diktafont.
Tizenharmadik nap. Noémi gubbasztott az ágyam mellett, és egy pohár forró csokit tartott a kezében. Az illatára felébredtem.
-Jó reggelt, Tibike!
-Mennyi az idő? – kérdeztem Tőle álmosan.
-Hat óra múlt négy perccel.
Kicsit korai volt az ébresztő, de örültem neki. A reggeli tornáig még volt egy óra. Felöltöztem, közben Noémi kint várt az ajtó előtt. Miután kiléptem az ajtón rongyos melegítőmben, rám nézett és mosolygott. Kezembe nyomott egy szál cigit, és biccentett fejével. Lementünk a lépcsőkön. Mindig összerezzentem, mikor a zárt osztály mellett mentünk el. De most elszörnyülködtem. A rácsos ajtó homályos üvegein át egy alakot véltem felfedezni, aki az ajtót rángatva üvöltözte, hogy engedjék ki. Noémi mellém állt, és megszorította a kezemet. Csak álltunk ott, hallgattuk döbbenten, és vártunk. Már hallottuk is a parancsoló hangot: „Takarodjon el az ajtótól!” De az alak nem tágított az ajtótól, és egyre csak sírt és üvöltött, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hallottuk a közeledő léptek erősödő hangját, majd egy csattanást. A férfi nekivágódott az ajtónak. Megfagyott bennem a vér.
Az ajtó alatt kiszivárgó folyadékra lettem figyelmes. „Van ezekben emberség?” – kérdeztem magamban. A férfi zokogott és jajveszékelt. Kérlelte a gondozót, hogy ne bántsa! A dolgozó csak annyit mondott: „Takarodj vissza a szobádba, ha még egyszer itt látlak, eltöröm a lábad!”
Noémi rám nézett. Nem szólt semmit, csak némán állt mellettem. Néhány perc múlva azonban mégis megszólalt:
-Rohadékok!
-Tibi! – Gyuri megfogta a vállam. – Amit most látsz, arról nem beszélhetsz senkinek sem!
-Rendben. – feleltem. Gyuri megfordult és visszament Marcsihoz, aki a folyosó végén állt. Kinyílt az ajtó, és a félhomályból egy ápoló lépett ki.
Gyuri és Marcsi beszédbe elegyedtek az ápolóval, tőlem kb. tíz méterre. „Mintha üzletelnének!” Az ápoló megfordult, és eltűnt az éjszaka homályában. Gyuri és Marcsi mosolyogva jöttek hozzám.
-Nem láttál és nem hallottál semmit! – mondta Marcsi parancsolóan, szinte már fenyegetően.
-Természetesen nem. – mondtam neki higgadtan.
-Mutasd, mink van! – mondta izgatottan Gyuri. Marcsi kezében tizenhat apró kis pirula volt. Ebből négy vörös, hat kék és hat fehér színű. Gyurinak felcsillantak a szemei, ahogy Marcsi remegő kezére pillantott.
-Elosztjuk!
-Rendben. – helyeselt Gyuri.
-Én is kaphatok? – kérdeztem bizakodón.
Marcsi és Gyuri összenézett. Majd Gyuri komoran megszólalt:
-Nem lenne szabad.
-Tudom. De kérlek! – kérlelő volt a hangom és lágy.
-Kapsz két fehéret. – mondta Marcsi nagylelkűen, majd elmosolyodott és megsimította kócos fejemet.
-Köszönöm! – elvettem a kezéből két fehér pirulát, és zsebre vágtam.
-Légy óvatos! Meg ne lássák az ápolók!
-Rendben.
Tizennegyedik nap. 10 óra 17 perc. A szobánkban voltam egyedül. Kezemben három tablettával. Ebből kettő, amit Marcsi és Gyuri adott nekem, és egy ismeretlen sötétbarna pirula, amit még aznap éjjel találtam a szekrényem fiókjában, amikor felkerültem az Elmére. „Meg is feledkeztem róla. No persze, ha már itt van, akkor mért ne nyeljem le?” Néhány percig csak álltam ott némán, de gondolatban már máshol jártam. Egy szebb világban, ahol nincs fájdalom, bánat és kín, ahol egy magamfajta srác boldog lehet. „Nem akarok döntést hozni. Nem akarom elbaszni Szandi életét! Ha már jót nem adhatok, rosszat sem akarok. Mi lesz, ha elválasztanak minket? Ha összeroppan törékeny kis lelke? Mi lesz, ha rosszul sül el?” A szívemhez kaptam, szúró érzés nyílalt belém. „Ne gondolj másra, csak a pihenésre! Megnyugtatnak a bogyók… bízz bennem! Szép és kellemes lesz! Mélyen fogsz aludni… álmodni fogsz, s amikor felébredsz, melletted leszek, hogy megóvjalak. Nyeld le a pirulákat!” Hangja éles volt és kérlelő. „Hol vagy?” Körbenéztem, de a szoba üres volt és kihalt. „A fejemben vagy, igaz?” „Én, Te vagyok. Mi egyek vagyunk. Nyeld le barátom! Nincs más út, mi ennyire biztos lenne.”
Lassan odamentem a szobában lévő csaphoz, megengedtem a vizet. A számba vettem a gyógyszereket, és néhány korty vízzel lenyeltem mindent. Belenéztem a tükörbe. Egy erőltetett mosoly után visszamentem az ágyamhoz, és vártam a hatást. Nem történt semmi. „Gondolom, nem azonnal jön meg a hatás.” Azzal fogtam magam, és kimentem a folyosóra. Tovább, le a lépcsőn, ki a kertbe. Sétáltam a kék ég alatt, s hagytam, hogy még utoljára rám mosolyogjon a Nap. „Elmegyek a sulimba, hisz úgy sincs messze. Ezeknek meg fel sem tűnik, hogyha eltűnök egy kis időre.” A kórház területén nem lepődtek meg az emberek, de mihelyst az utcára léptem, megvetően és kérdőn nézett rám mindenki. De egyikük sem kérdezte meg tőlem, hogy mit keresek kint pizsamában.
Már majdnem odaértem, amikor meggondoltam magam. Ekkor kezdtem el érezni a gyógyszerek hatását. Fáradt lettem, mintha mindkét vállamra ránehezedtek volna. A lábaimat szinte már csak húztam magam után. „Csak érjek vissza!” Minden lépés nehéz volt és megerőltető. Végül csak felértem a szobámba. „Vár a puha ágy!” „Szép álmokat barátom! Aludj csak! Aludj!” Ledőltem az ágyba, behunytam a szemeim, és szinte rögtön el is nyomott az álom.
„Az élet csupán egy lélegzetvétel… elillan. Mikor úgy érzed, a kezedben van, akkor múlik a leggyorsabban.”
Tizenegy nap telt el, mióta kórházban vagyok. Sok furcsa dolog történt velem, amit nem tudok és talán nem is akarok megérteni. Nem feledem a tegnap estét, amikor „magam” láttam az ágyam mellett. Bár betudtam a gyógyszerek által okozott hallucinációnak, mégsem voltam nyugodt. „Azok a szemek… félelmetesek.”
Ilyen gondolatokkal a fejemben mentem a következő csoportterápiára, ahol a már jól ismert arcok mellett most újak is akadtak szép számmal. Mielőtt bementem az ajtón, észrevettem Noémit, akit magam elé engedtem. Szelíden rám mosolygott és megköszönte a kedvességemet. Én persze azonnal elvörösödtem és kisfiús zavaromban csak mosolyogni tudtam.
A mostani csoportterápia más volt, mint a többi. Körbeültünk, majd arra kért minket a csoportvezető, hogy csukjuk be a szemünket és gondoljunk a legszebb dologra, ami történt velünk. Furcsamód, nekem nagyapám képe ugrott be legeslegelőször, amikor mesélt nekem. Mesélt és kacagott. „Istenem! Az a nevetés… még most is hallom.” Ahogy bajsza alól kivillantak fehér fogai és sűrű szemöldöke legyezőszerűen terült el szemei felett… és csak kacagott, csak nevetett mindenen. Én így láttam a nagyapámat.
Könnycseppek gördültek végig arcomon. Megtöröltem szemeim, de szerencsére senki nem vette észre, mert mindenkinek csukva volt a szeme. Még a csoportvezetőnek is, nagy meglepetésemre.
A terápia végén szokásunkhoz híven a főbejárathoz mentünk, hogy elszívjuk a jól megérdemelt cigarettánkat. Az én drága kishúgom hozta anyáméktól. Töltött cigaretta. „Mentolos, ami mindennél jobban öli a spermákat, de pont telibe szartam, hiszen minek termeljek, nem?” A bejáratnál már vártak a nővéremék. Szandi átölelt, majd megpuszilta beesett arcomat, melyen már látszódtak az idegesség mellékhatásai. „Fogyás, bőröregedés, táskás szemek, és sűrű hajamban az őszhajszálak is megsokasodtak.” Timi is megcsókolta az arcomat. Guszti megszorította erőtlen kezemet, látta rajtam, hogy arcomra kiült a fájdalom. Majd rám mosolygott és megölelt. Jól esett. Itt bent senkivel sem tudtam úgy beszélgetni, mint velük. De most láttam rajtuk, hogy gondterheltek.
-Mi baj Tibike? – kérdezte tőlem, egy mély női hang. Megfordultam és láttam, Noémi a hang gazdája.
-Semmi. – azzal fölálltam a padról, amin idáig ültem, majd tovább mentem a kert felé. Noémi nem szólt többet, mert a barátjával beszélgetett. Látta rajtam, hogy valami nagyon nyomaszt. „És milyen igaza volt!” „Ha megengeded, akkor elmondanám!”
A probléma alapja az, hogy a húgom és én menni akartunk otthonról, de mivel mindketten kiskorúak voltunk, ezért két választásunk volt. Az egyik, hogy valamelyik nagyszülőnknél helyeznek el minket, vagy pedig állami gondozásba kerülünk egy intézetbe. Szóba jöhetett volna még a nővérem is, de azt mégsem várhatja el tőle senki sem, hogy a saját testvéreit is eltartsa, ebben a nehéz helyzetben még az is csoda, hogy saját magáról tudott gondoskodni. A döntés az én vállamat nyomta. Nővéremnek a gyámügy segített másfél évvel ezelőtt eljönni otthonról. „Neki sikerült. Nekem is sikerülhet. Hiszen, ha én eljövök otthonról, akkor a gyámügy már nem hagyja anyáméknál a húgomat sem. Félek. Nem érzem magam elég erősnek.” Képtelen voltam gondolkodni. Az eszemet eltompították a gyógyszerek. Bár már viszonylag hozzászoktam az émelygésekhez, a fáradtsághoz és az étvágytalansághoz, mégis gyakran előfordult, hogy le kellett ülnöm, mert képtelen voltam megállni a lábaimon.
Délután visszamentem a dohányzóba. „Hát nem különös? Hisz még csak tizenhét éves voltál, de a kutyát sem izgatta, hogy dohányzol-e, vagy sem?”
Gyuri és Marcsi egymás mellett ültek a padon. „Milyen szép pár!” – gondoltam magamban, majd odaléptem hozzájuk.
Kivettem belőle egy szálat. Ekkor pillantottam meg Noémit és Gábort, akik néhány méterre a bejárattól, nekem háttal álltak és beszélgettek. Noémi felém nézett néha, lopva-lopva, egy-egy pillanatra.
-A faszom kivan! – kiáltott fel egy mélyen csengő női hang mögülem. – Pedig nekem nincs is olyan! A kurva anyjukat basszák teherbe! – folytatta mérgesen, ekkor már láttam is a hang gazdáját. Betti volt az.
Betti! Vállig érő haja belelógott a szemébe és mélybarna szemei Gyurit vizslatták, ugyanis neki panaszkodott. Kedves és aranyos nő, kissé paranoid, de barátságos és szeretetreméltó ember benyomását keltette beszélgető partnerében. Mosolygós kis arca mindig mosolyt csalt az arcomra, mikor görbe fogai megvillantak ajkai közt…
-Ezek buzik! A faszért kapok én ennyi szar gyógyszert? Nem gyógyszerre van szükségem, hanem beszélgetni szeretnék valakivel, aki tanácsod ad! – tört ki magából. Kicsit fujtatott, majd a zsebéhez kapott, hogy elővegye a cigis dobozt, ami ott lapult.
-Nyugodj meg! – szelíd hangon szólt Marcsi. – Nincs értelme ezen mérgelődni. Mindenkivel ezt csinálják. Tudod jól, hogy nem várhatunk tőlük segítséget. Nem meggyógyítani akarnak minket, hanem kezelhetővé tenni. A begyógyszerezett ember nyugodt és könnyen irányítható… - megcsuklott a hangja. Elhallgatott. Mintha tudatára ébredt volna annak, hogy mit is mondott. „Az igazságot.”
Csend volt. Szinte már fájóan mély és fojtogató némaság borult ránk kora este. A Nap épp lemenőben volt.
Én oldalra pillantottam, hogy meglessem magamnak Noémit. Épp elkaptam a pillantását. Szőke haját félredobta a vállára, majd elköszönt a barátjától. Ekkor Betti oldalba bökött és viccelődőn így szólt:
-Tibi! – megcsillantak a szemei. – Jössz velem a dzsindzsásba?
Kikerekedtek a szemeim, majd a fejemet vakargatva megkérdeztem:
-Hova? Dzsindzsásba? Az meg mi?
Gyuri felnevetett és összecsapta a tenyereit. Marcsi is és Betti is elmosolyodott a kérdésemen, csak én nem értettem, hogy mi olyan mulatságos ezen. Mosolyogni kezdtem én is.
-Odajárunk, hogy meggyógyítsuk egymást. – a nevetéstől vörös fejjel magyarázta nekem Gyuri. „Még hogy én? Dzsindzsásba? Bettivel?” Kikerekedtek a szemeim és zavaromban nem is tudtam mit mondani hirtelen, csak hebegtem és habogtam.
-Ugyan már! – mosolygott rám szelíden Betti. – Csak vicceltem.
Gyuri rám nézett és mosolygott.
-Jobban vagy? – kérdezte Noémi, aki közém és Betti közé lépett.
-Igen. Sokkal. – feleltem határozottan, bár a szívem mélyén nem így éreztem magam.
-Elhoztad? – kérdezte tőlem. Ideges volt. A tekintete kémlelőn pásztázta a tájat. A kezei pedig, szemmel láthatóan remegtek az idegességtől.
-Persze hogy elhoztam. Itt van a zsákban. – feleltem nyugodt hangon. Néhány percig még haboztam, majd belenyúltam a zsákba, ami lábam mellett hevert. Egy pillanatra megdöbbentem. „Nincs itt.” Arcomra kiült a félelem. Izgatottan borítottam ki a zsák tartalmát, majd négykézlábra ereszkedtem és a sok papír közt kutakodni kezdtem zaklatottan.
-Mi a baj? – kérdezte tőlem idegesen.
-Nem találom.
-Hogy érted, hogy nem találod? Az előbb még azt mondtad, hogy itt van! – kezeivel hajába túrt, majd a körmeit kezdte rágcsálni. Fel-alá járkált. Most még idegesebb lett.
-Úgy értem, hogy nincs itt! – szóltam kétségbeesetten. – Hagyd abba a kérdezősködést! Inkább segíts keresni!
-Meg fogunk dögleni! Meg fogunk dögleni! Ezek kinyírnak minket!
Abbahagytam a keresést. Ránéztem. Felegyenesedtem és megfogtam a kezeit, majd üvöltözni kezdtem vele:
-Ha még egyszer azt mondod, hogy meg fogunk dögleni, akkor én magam nyírlak ki! – erősen szorítottam a kezeit. A lány megijedt és arcára kiült a fájdalom. Ezelőtt még nem hallott üvöltözni. – Biztosan tudom, hogy elhoztam! Én magam ellenőriztem, hogy mindet elrakják a fiúk! Tudom nagyon jól, hogy most nem lehet szórakozni… – azzal elengedtem a kezeit és visszafordultam a kupachoz kutatni.
A lány megtörölte könnyes arcát, hátrafogta a haját és lehajolt mellém. Beletúrt az egyik halomba és egyesével elkezdte átnyálazni a papírlapokat. „Lehet, hogy beszorult két lap közé.” Próbáltam nyugtatni magam.
Szégyelltem magam, amiért előbb úgy rámordultam, de néha olyan könnyen ki tud hozni a sodromból. Ránéztem, s miután lehiggadtam, így szóltam hozzá:
-Ne haragudj! Tudod jól, hogy nem akartalak megbántani, csak… – sóhajtottam egy nagyot, majd folytattam. – Ez az egész olyan feszültté tesz engem is.
A lány nem szólt semmit, csak csendben folytatta a keresést. Láttam az arcán, hogy mérges. Nem szóltam többet, de nagyon rossz érzés töltött el.
-Megvan! – kiáltottam. De ekkor egy dörej hangja ugrasztott meg. A lányra néztem. Kezeivel a hasát fogta. Vér buggyant ki szájából. Mindent félrelöktem az útból. Gyorsan megfogtam Bellát, mielőtt a földre huppant volna. Hosszú barna haja eltakarta az arcát és véres kezével arcomat simította, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, élettelenül leesett a karja a hideg betonra. Ujjaimmal félrefésültem arcából a haját.
-Istenem! – szám sírásra görbült és a könnyeim is megeredtek. Felemeltem a fejét és megcsókoltam a homlokát, majd az arcomhoz szorítottam erősen… – Ne menj el! Nem hagyhatsz itt! Még nem! – a sírás eluralkodott rajtam. Zokogni kezdtem, és már nem is láttam mást, csak Bella élettelen arcát. – Milyen szép vagy! Istenem!
Este volt és csak egy halványan pislákoló lámpa fénye világított meg engem és a karomban fekvő kedvesemet. A könnyeim nem akartak apadni és szívemet elöntötte a keserűség és a bosszú, amikor egy hang szólt hozzám:
-Milyen kár érte! – a férfi hangja mély volt, ami a hátam mögül jött. Nem fordultam meg, csak zokogtam és Bella arcát csókolgattam. – Mondtam, hogy Őt ne keverd bele! Mi értelme van ennek?
-Te szemét gyilkos! – fakadtam ki. De továbbra sem fordultam meg.
-Én? Hiszen te ölted meg!
-Ez nem igaz!
-Ugyan! Előttem ne akard tisztára mosni a lelkiismereted!
-Mért kellett megölnöd? Mért lőtted le? – kérdeztem sírva. Ökölbe szorult a kezem. Megfordultam, majd még egy dörrenést hallottam…
Negyedik nap. Gyuri megmutatta az osztályt. Rajta kívül még ott volt Marcsi, a vörös hajú démon, akinek elbűvölő mosolya volt. („Van, akit sikerül vele elbűvölnie!”) Eleinte nem igazán akartak velem beszélgetni, mert az hitték, hogy egy drogos hippi vagyok, és ezért nagyívben elkerültek. „Ez azért van, mert az emberek rosszindulatúak!” „Igen! Ez igaz. Most igazat adok Neked.” Na de a lényeg, hogy nem nagyon akartak velem beszélgetni. A nagy hajam megtévesztette őket, és féltek közeledni. Azon kívül meg, amúgy sem nagyon tudták, hogy miért vagyok itt.
A házirendről csak annyit említenék, hogy teljesen abszurd volt és mindenki leszarta a dolgot. „A házirend! Haha! Ez jó. Negyven oldalon keresztül fejtegetik, hogy ne dugjuk a farkunkat a konnektorba és ne pisiljünk bele a másik levesébe. Hehe! De úgy őszintén! Ki a faszom olvas végig egy ilyen baromságot?” „Ne legyél cinikus! Hm…” Az orvosok sem vették komolyan a dolgot, csak volt. És így lehetett mire hivatkozni. De egyébként mindenki jött, ment. Gyuri azt is elmondta, hogy a gyógyszerosztáson kívül, ott vagy a napod nagy részén, ahol lenni szeretnél. Persze vannak foglalkozások, amiken kötelező részt venni, mint pl.: „Közös meditációs gyakorlatok”, vagy a „Hogyan fogjuk meg egymás kezét terápia”… De ez csak bizonyos napokon volt. Meg voltak még a nagyvizitek, ahol a főorvos, meg a többi gyökérpalánta végigvizslatja a betegeket, akik bután pislognak maguk elé, miközben próbálnak értelmesnek tűnni. „Csak próbáltak.”
Aztán vannak még a mindennapos dolgok, mint a reggeli tornák. A napi háromszori étkezés, meg háromnaponta a „mesedélután”, ahol az új emberek mesélhették el, hogy ők miért is kerültek be. Valamiért, azokat a foglalkozásokat szerettem nagyon, ahol olvastak nekünk. Történeteket; vagy mások mesélték el saját élethelyzeteiket. Azok érdekeltek, és jobban lekötötte a figyelmemet, mint az, hogyan próbáljunk meg uralkodni a dühünkön, meg az indulatainkon, meg a vágyainkon. „Mért is akarunk uralkodni a vágyainkon? Ha valamihez kedved van, akkor csináld!” „Ez nem így működik… ez nem ilyen egyszerű!” „Hanem? Hogy működik? Mondd meg!” „Ezt ne most vitassuk meg!”
A lényeg, hogy elég hamar sikerült beilleszkednem és találtam „barátokat” is. Megszerettek az emberek, mert közvetlen voltam és kedves Cserébe Ők is figyeltek rám. „Az ember mindig valamiért tesz dolgokat. Ezen nincs mit szépíteni… az emberek ilyenek. Talán százévente születik egy tisztalelkű ember, aki önzetlenül próbál élni, de jönnek az elkorcsosultak és úgyis megrontják a tiszta lelkét. Mert nem lehet, hogy valaki másképp gondolkozzon, mint ők. Bántaná az egójukat. Gondolj csak bele!” „Fejezd be! Most akarok kitérni Rád!” „Inkább ránk! Nem?” „Ránk… Ja igen, ránk!”
Az emberek azt mondják, hogy mindenki beszél magában. Valaki sokat, valaki keveset, valaki úgy, hogy mások nem hallják. Vannak olyanok is, akik nem zavartatják magukat, mások előtt is ugyanúgy beszélnek magukkal/magukban, mintha mással beszélnének. Jómagam is hasonló „problémákkal” küszködök. Egyesek szerint elmebeteg vagyok, mások szerint ez természetes… egy darabig talán. Addig, amíg Te uralod őt és nem ő téged.
A magányos emberek sokszor találnak ki maguknak társat, beszélnek magukban, vagy éppen csak félrehúzódnak a saját világukba. Emlékszem, gyerekkoromban is mindig egyedül voltam. Mivel egyedüli fiúgyermek vagyok, így igen nehéz volt nekem két lány között. Persze, néha „megadtam” magam, mikor már annyira magányosnak éreztem magam, akkor nem érdekelt, hogy mit játszanak én is szerettem volna velük lenni, velük játszani. „A faszért mondod el ezt? Ki a tököm kíváncsi erre, Tibi? Én nem, és szerintem senkit sem érdekel, hogy mi a faszt játszottál gyerekkorodban, vagy mit nem! A lényeget mondd, meg azt, hogy aznap este mit mondtam Neked!” „Rendben.”
Öt nap telt el, mióta fent voltam az Elmén. Éjfél körül lehetett, mikor rám tört a szükség, hogy könnyítsek magamon. Miután végeztem, kézmosás közben a tükörben bámultam magam. „Milyen szörnyen szarul nézek ki!” „Ugyan!” Jött rá a válasz. Megijedtem. Rögtön körbenéztem és hangosan megkérdeztem: „Ki van itt?” De válasz nem jött. Majd visszafordultam, elzártam a csapot és megtöröltem a kezeimet. Majd ismét a tükörbe bámultam, de ekkor akaratlanul is mosolyogni kezdtem és a szám is járni kezdett: „Egészen jól nézünk ki!” Hátraléptem és tekintetemet elfordítottam a föld felé, majd kezeimmel a hajamba túrtam és gyorsan kapkodva a levegőt, próbáltam megnyugodni. „Mi folyik itt? Mi történik velem?” – gondoltam magamban. Ijedtemben arra gondoltam, hogy biztosan hallucinálok a gyógyszerektől, amiket kapok. Mondta is a doktornő, hogy előfordulhatnak éber hallucinációk. Erre gondoltam, és ezzel nyugtatgatva magamat, visszamentem aludni a szobába. De mielőtt behunytam volna a szemeimet, ismét hangot hallottam. „Mért félsz tőlem? Én csak segíteni akarok Neked.” Nem akartam tudomást venni a hangról, ezért a fejemre szorítottam a párnát és úgy próbáltam aludni. „Nyisd ki a szemed! Nézz rám!” Nem akartam elhinni, hogy a takaró alatt is tisztán hallom a hangját! Amikor kinyitottam a szemeimet, magamat véltem felismerni benne. Hangja mélyebb, ércesebb volt az enyémnél. Arcán pedig széles mosolya szinte ijesztő volt. Szemei csak résnyire voltak nyitva… „Na, nem kell úgy megijedni! Hiszen, csak én vagyok.” „De… de Te, ki vagy?” „Okos gyerek vagy, szerintem magadtól is rájössz!”
-Tibi! – szólt egy álmos férfihang. – Mi baj? – kérdezte Gyuri, aki felült az ágyában és felém nézett.
A következő novellám... DiLaen szerint: "Nagyon beteg egy történet."
Szerintem is az. 18 éven aluliaknak nem ajánlom. A novella csúnya szavakkal van felvértezve.
Másképp
Június 14.-e, péntek délután. A helyszín egy kocsma udvara.
-Tamás! Tudod, mi a baj az emberekkel? – kérdezte János, közben ujjaival a söröskorsóján lévő vízcseppeket törölgette, ami a hideg sörtől csapódott ki az üveg oldalára. – Az a baj velük, kérlek alássan, hogy nem élnek úgy, ahogy szeretnének.
-És szerinted hogy kéne élniük? – János ajkához emelte a korsót és meghúzta a tartalmát. Lassan itta, kiélvezte minden cseppjét a hideg nedűnek. Miután visszatette az asztalra a kiürült söröskorsót, megtörölte a száját és figyelmesen nézte Tamást.
-Az a baj velük, hogy túldimenzionálják a dolgokat. A faszért nem lehet azt tenni, amihez az embernek kedve van? Hm? Mért kellett törvényeket hozni? Mért kell megvonnunk magunktól dolgokat? És ami a legfontosabb, miért hazudunk magunknak? – Jani szemei elkerekedtek és kigúvadtak az alkoholtól.
Tamás egy darabig csendben figyelte és hallgatta az öregembert. Balkezén könyökölt, közben a haját babrálta, végül megszólalt:
-Mert az emberek félnek. – jelentette ki magabiztosan.
-De mégis mitől?
-Mindentől. Megijednek attól, hogy boldogan fognak élni, hogy nem jön a pénz a számlájukra, hogy szívinfarktust kapnak szex közben, hogy leég a ház, míg távol vannak, hogy kinevetik, hogy ki fog tűnni a többiek közül, hogy megbánt valakit és még sok olyan dolog van, amit sorolhatnék... Szerinted, Te mért ülsz most itt és iszod le magadat a sáros földig? Mert olyan kibaszott jó életed van? Nem. Azért, mert a nő, akit szerettél megijedt tőled és attól, amit mondtál. És tudod mi a baj ezzel?
-Mi?
-Hogy a boldogságot dobja el magától. – Tomi előrébb hajolt. – Nézd öregem! Régebb óta ismerlek én annál, minthogy hazudjak neked. Nem jó ez így! Nem kéne így élned.
Tamás szeme elhomályosodott és még közelebb hajolt. A szája egészen János fülénél volt már, mikor elkezdett neki suttogni.
-Az élet egy kibaszott nagy szopás! – nyelt egy nagyot, majd folytatta. – Persze, csak most látjuk annak, mert az általunk generált problémákat képtelenek vagyunk megoldani. De mi van akkor, ha rövidre zárjuk ezt az egészet? Itt hagyunk mindent a faszba! Gyere velem és éljünk úgy, hogy beleszarunk mindenbe!
-De mi van ha…
-Ne gondolkozz, hanem élj! Túl sokat cumizunk olyanok miatt, mint a jó modor, az illem, a nagylelkűség, a megértés… túl jó szíved van. Nem jó ez így. Hidd el nekem, hogy ez így szopás! Szétmelózod az agyadat, és minek? Szeretsz minden kibaszottul elcseszett óriás bébit, aki szóba áll veled, de minek? – Tamás intett a kezével a pincérnek, hogy hozzon még egy kört, majd folytatta. – Az egészet úgy kéne leszarnunk, ahogy van!
-Ez nem így működik…
-Hát hogy működik, baszd meg? He? Regéld el nekem szépen, hogy a tetves faszba működnek a dolgok! Most mondd! Kagylózok ezerrel…
-Ez nem Te vagy. Nem ilyennek ismertelek meg…
-Van, akinek nem tetszik? Leszarom. Van, aki beszól, hogy minek szitkozódom? Leszarom. Mi a fasz köze van hozzá? Ki a faszom ő nekem? Ki mondja meg nekem, hogy mi a faszt csináljak? He? Szerinted érdekel, hogy valaki azért osztja nekem az észt, mert egy elbaszott taigetoszi kis köcsög, akibe annyi értelem nem szorult, hogy köszönjön nekem, ha köszönök neki? És azok után, hogy segítek neki, még azok után én vagyok a szar, szemét? Hát tudod mit? Bekaphatják a faszomat és húzogathatják rajta a bőrt! – Tamás arca elvörösödött az idegtől és a hanglejtése is megváltozott. Ingerült lett. Kikelt magából és János egy másik Tamással beszélgetett, mint akivel elkezdett.
-Benned még több fájdalom van, mint bennem. Segíteni szeretnék. –jegyezte meg neki János.
-És? Mi közöd van hozzá? Segíteni akarsz? He? Segíteni? A saját problémáidat sem tudod megoldani, mert szopat egy olyan nő, akinek még a picsáját is kinyaltad, de minek? Balfasz vagy! Bekaphatod Te is. Elegem van ebből! Elegem van az emberek faszkodásaiból, abból, hogy csak akkor találnak meg, ha elakadt az életük és megoldást várnak tőlem. Te is azt várod tőlem, hogy tanácsot adjak és megmondjam neked, hogy mi a faszt csinálj! És minden elbaszott töketlen kretén azt várja el tőlem, hogy én oldjam meg az életüket, ezért hívogatnak. De tudod mit? Leszophatnak. Itt a telefonom… látod? – két ujjal megfogta a mobiltelefonját és belehajította a mellettük levő felmosó vödörbe. – Ezek után hívogassanak az emberek!
-Teneked meg mi bajod? – János szemmel láthatóan megijedt és hangja is józanabb lett, mint néhány perce. Felegyenesedve nézte barátját és elrettenve figyelte az őrjöngését. Mert Tamás ekkor már fel-alá járkált a székek között, és üvöltve mondta a magáét neki.
-A kurva anyjukat az embereknek! Mindenkinek a kurva anyját! Basszátok meg magatokat, ti kis fajgeci pondrók!
-Tamás! Tomi, nyugodj meg! – János felállt a székből és odament Tamáshoz. Megfogta a vállát, de ekkor történt valami, amire nem számított. Tomi a zsebéből előrántott egy pillangókést és oldalba szúrta vele barátját. Tamás szemében gyűlölet és fájdalom szikrázott.
-Látod? – kérdezte, majd kihúzta a kést. A seb mély volt, és mihelyst levegőt ért, a vér sugárban spriccelni kezdett belőle. János kezével próbálta elszorítani a vérzést, de Tomi megragadta a karjait, és megszólalt: - Látod? Látod, baszd meg? Nekem, most ehhez volt kedvem.
„Sokan gondoljuk úgy, hogy az élet túl bonyolult és nehéz. De vajon mért az? Mert megnehezítjük? Mert azt akarjuk, hogy ne legyen könnyű? Másokkal takaródzunk, mert úgy kényelmesebb, de valójában mi vagyunk saját magunk ellenségei.”J. B.
Egész hamar hozzászokik az ember szervezete a gyógyszerekhez. Az én szervezetem sem volt kivétel ez alól. Naponta háromszor kaptam gyógyszert. Reggel egy fehér tabletta, délben egy fehér és egy rózsaszín tabletta, este egy nagyobb fehér tabletta és egy rózsaszín tabletta volt. Négy napja szedtem a gyógyszereket és éreztem a hatásukat. Sokkal nyugodtabb és kezelhetőbb az ember egy marék gyógyszerrel a beleiben, mint azok nélkül. Én sem kaptam mást, mint nyugtatókat és kedélyjavítókat. „Nevetséges! Pedig semmi bajunk nem volt.”
Hétfő reggel tehát felköltöztem a pszichiátriára, azaz az „elmeosztályra”, ahogy a betegek és az orvosok mondogatták egymás közt. Sokkal barátságosabb és kellemesebb volt, mint a „Zártosztály”. Nem voltak rácsos ajtók és ablakok. „Szabadon” mozoghattak a betegek a kórházon belül és még a kórházon kívülre is elmehettek. „De mindenről a maga idejében!”
Reggeli után jöhettem át a „Zártosztályról”. A cuccaimat (szerencsémre nem volt sok) a kezemben cipeltem, mint valami fogoly, aki a helyét foglalja el a börtönben. Egy hosszú folyosó vezetett végig az osztályon, ami az elején kiszélesedve egy társalgóba és egy étkezőbe vezetett. Hét kórterem, három női és négy férfi kapott helyet ezen a szinten. Egy férfi és egy női mosdó („Hál’ Istennek nem koedukált volt, mint az alsó szinten!”), továbbá egy kisebb irodaszerű helyiség, ami a 101-es kórteremre nézett. Egy üvegfal húzódott a nővérszoba és a 101-es kórterem között. „Ez lehet a megfigyelő!” - gondoltam magamban. Továbbá volt még két kisebb helyiség, azt hiszem, az egyik a főorvos szobája, a másik pedig valami raktár lehetett, de nem nagyon figyeltem arra, hogy mit motyog nekem a doktornő, próbáltam felmérni a közeget és a helyet. Miközben végigsétáltam a folyosón jó néhány szempár végigvizslatott. Voltak barátságosak, és voltak ellenségesek is. De nem különösebben érdekeltek a pillantások, már megszoktam, hogy megnéznek a külsőm miatt. A népszerűséget jelen esetben is a hajamnak köszönhettem, amit több mint kilenc hónapja növesztettem. Világéletemben barna, sűrű, göndör hajam volt. Így kilenc hónap „fodrászkerülés” után úgy kezdett kinézni a fejem, mint egy mikrofon, vagy egy diszkó gömb. De nem érdekelt.
-Megérkeztünk! – szólalt meg a doktornő, miután beléptünk a 305-ös kórterembe. Három férfi nézett ránk, mihelyst megérkeztünk.
-Jó napot kívánok! – köszöntem.
-Helló! – nyújtotta felém a kezét, az ajtótól balra eső, első ágy tulajdonosa. – Gyuri vagyok.
-Én pedig Tibi! – kezet ráztam vele. Középkorú emberke volt, magassága megegyezett az enyémmel, talán egy-két centivel lehetett kisebb. Olyan egy hetvennégynek tippelném. Világosbarna haj, barna szem, átlagos testalkat. Vörös és álmos szemei azonban árulkodóak voltak.
-Szia! Gyuri vagyok. – szólalt meg a második ágy mellett álló bajszos ember, őszes hajában itt-ott egy-két fekete folt még leledzett, de szinte alig lehetett észrevenni. Ő már idősebb, olyan ötven év körül volt.
-Tibi… – azzal az Ő kezét is megráztam. „Hogy itt mennyire gyakori név a Gyuri!” „Szard már le! A faszt akadsz le ilyeneken?” ”Kuss legyen! Én beszélek. Ha szeretnéd átvenni a mesélő szerepét, akkor szólj, de ne ugass bele a sztoriba!”
-Pisti vagyok. – egy huszonegy-néhány éves srác ült az ágya szélén.
-Helló! Tibi vagyok. – azzal vele is kezet fogtam.
Elfoglaltam az ágyamat. A három szabad ágyból, amik valamiért mind a jobboldalon voltak, az ajtótól a legtávolabbit választottam. „Így talán elég messze leszek a zajforrásoktól.” gondoltam magamban. A reggeli gyógyszer elkezdett dolgozni. Egy kis émelygés és rosszullét tört rám. De az is lehet, hogy csak az új hely és az új emberek voltak ilyen hatással rám. „Legalább Kalácska bácsitól megszabadultunk!” „Ja! Már kezdett nekem is az agyamra menni. Más mellékhatások eddig nem nagyon voltak. Egy kis szédülés, koordinációs zavarok, émelygés, hányinger, esetleg hányás… később azonban kijöttek a gyógyszerek többi mellékhatásai is. De erről majd később!”
-Félóra múlva elbeszélgetés lesz a csoportszobában. – szólalt meg a doktornő, majd kiment a szobából.
A többiek nem nagyon foglalkoztak most velem. Elmondták, hogy ezen a csoportszobás elbeszélgetésen mindent elmondhatok magamról, amit szeretnék. „Mivel két Gyuri van, ezért az egyszerűség kedvéért, az első Gyuri legyen Gyuri. A „bajszos” Gyuri pedig legyen György!” Gyuri beszédbe elegyedett velem és mondta, hogy amint vége van a beszélgetésnek, szívesen körbevezet, ha akarom. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen.
A beszélgetés a 300-as kórteremben volt, ami nem volt úgy berendezve, mint a többi kórterem. Hiányoztak az ágyak, a csap, a talaj parkettával volt burkolva, nem pedig linóleummal. Körülbelül tizenhat ember fért be maximum a szobába. Mi tizennégyen voltunk. A székeket, amin ültünk egymás mellé, egy kört alkotva helyeztük el, így mindenki látható volt a másik számára. Egy darabig csendben néztük egymást, aztán az ajtó előtti széken elhelyezkedő hölgy, aki egy fehér köpenyt viselt, felállt és megszólalt:
-Üdvözlök mindenkit a mai csoportterápiánkon! – mély levegőt vett, majd folytatta – Nagyon sok új arcot látok közöttünk. Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretném megkérni az újakat, hogy mutatkozzanak be, és mondják el, hogy szerintük mért vannak itt! Kérem, először is, tegyék fel a kezüket, mégis hány emberről van szó? – azzal megszámlálta a levegőben lévő kezeket, beleértve az enyémet is. – Öt új embert köszönhetünk köreinkben. Rendben. Szerintem, menjünk órahaladással megegyező irányba. Van valaki, aki el szeretné kezdeni?
A mellettem levő idősebb nő jelentkezett. „Felőlem?! Legfeljebb utolsó leszek.” - gondoltam magamban, és megvontam a vállamat. Mindenki elmondta a nevét, és hogy miért kerültek be ide. Sorban a következők:
A mellettem ülő beteg egy kövér, vörös hajú, szemüveges nő volt, Máriának hívták. Elmondása szerint pánikbeteg. A következő beteg egy bajszos, jól fésült idősebb férfi volt. Rezső névre hallgatott, és alkoholista volt. Ez meg is látszott rajta. Kidülledő szemeivel úgy pislogott a világba, mintha mindegyik szék lábánál a tablettás bort keresné. A következő Noémi. Egy szőke hajú lány, vagány, talpraesett csaj benyomását keltette, elmondása szerint nem először van itt. Öngyilkossági kísérleteinek, és agresszív viselkedésének köszönhetően ez a harmadik alkalom, hogy a pszichiátrián vendégeskedik. A következő beteg egy barna szemű és hajú fiatal srác volt, Péternek hívták. Az Ő betegségéről nem hagyta a doktornő, hogy beszéljen. Ő magáról mondott néhány szót. Huszonvalahány éves volt, mégis, olyan megnyilvánulásai voltak, mint egy óriás csecsemőnek. Talán csak az ujját nem szopta. „Hehe!”
-Ön következik, fiatalember. – rám nézett a nő és mindenki a szobában. Felálltam, majd elkezdtem beszélni:
-Az én nevem Tibi. A szüleim alkoholisták. Azért vagyok itt, hogy meggyógyítsanak. Az orvosok szerint emocionális zavaraim és mély depresszióm van. („Ez állt a kórlapomon.”) – „egy-két dolgot kérdeztek még tőlem, de a lényeg ez volt. Az ok… ahogy az orvosok mondanák.”
Csendben meghúztam magam. Figyeltem a terápiát, a betegek viselkedését és reakcióit. Másfélórás volt a foglalkozás, de nem tűnt hosszúnak.
Nagy bánatomra, nem maradtak sokáig nővéremék. Még egy-két órácskát beszélgettünk, majd utána elköszöntek tőlem és elmentek. Közben a dohányzóban mozogtak a népek. Volt, aki jött és volt, aki elment hosszabb-rövidebb időre. Gyuri is elment. Csak most tűnt fel, miután a nővéremék elmentek. Észre sem vettem, hogy elment mellőlem.
-Tibi! – szólított egy hang a folyosó végéről. Gyuri volt. Megörültem neki, és elgyűrtem a cigit, amit csak félig szívtam el. „Szerencsére, a nővéremék elláttak két doboz cigivel. Bízom benne, hogy elég lesz egy darabig.” Gondoltam magamban.
-Tibi! – egészen közel volt már hozzám. Ugyanis sietősre fogta lépteit. Zaklatottnak és feldúltnak tűnt. – Adsz egy cigit? – kérdezte fújtatva. Nekem kitágult a pupillám és a fogaim megvillantak kicserepesedett ajkaim közül. Kacagni kezdtem és közben a kezemmel a zsebemben matattam a cigis doboz után. Felnyitottam a tetejét és feléje nyújtottam:
-Vegyél barátom! Addig, míg van. Tudod, nem sajnálom! – a kacagástól kicsordult a könnyem. Sokan felfigyeltek a hahotázásomra, de ez a legkevésbé sem érdekelt.
-Képzeld! Hazamehetek. – mosolygott rám Gyuri. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy mit mondd, néhány percembe tellett, mire meg tudtam szólalni.
-Nahát, ez nagyszerű hír! – finoman megütögettem a vállát és arcomon ismét mosoly feszült. Bár a szívem legmélyén sajnáltam a dolgot, és fájt, hogy magamra hagy.
-Hazamehetek! – kurjongatta a dohányzóban. „Haza!” Mormogtam magamban. Arcom hirtelen komor lett. Belegondoltam: „Mi lesz, ha egyszer nekem is haza kell majd mennem? És mi van akkor, ha én nem akarok hazamenni?”
Gyuri arca vidám volt. Nem akartam elszomorítani a bánatommal, ezért azt mondtam neki, hogy fáradt vagyok és ledőlök egy kicsit aludni. Bólintott, de előtte még kért pár szál cigit, hogy addig is etethesse a rákokat. Kivettem a dobozból három szálat és a kezébe nyomtam, majd sarkon fordultam és lassú, bizonytalan léptekkel elindultam a 3. kórterembe.
Csak Kalácska bácsi volt a szobában. Mihelyst beléptem a szobába, széles vigyor húzódott végig az arcán. Őszes haja az égnek állt, remegő kezeivel pedig, egy dobozos üdítőt szorongatott. Dús szemöldökei kérdőn feszültek a homlokának… „Érdekes jelenség.”
Elindultam az ágyam felé, közben Kalácska bácsit figyeltem, ahogy barna szemeivel engem követ. „Csak hagyjon békén!” Mormoltam magamban. Leültem az ágy szélére, háttal neki. Levettem a papucsot, amit a nővéremék aznap hoztak be. Így nem a szakadt cipőmmel kellett szenvednem. Hoztak még néhány dolgot, de nem sok mindent, ugyanis egy dolog biztos volt: „A zárt osztályon mindenki mindent ellop, amit el lehet.”
-Szia! – szólalt meg Kalácska úr. Rögtön tudtam, hogy nem fog hagyni aludni … de illedelmesen köszöntem neki, miután felé fordultam.
-Jó napot! – eközben bebújtam a takaró alá és fejemet a párnára hajtottam, de a szemeimet még nem hunytam le. Kalácska bácsi felém hajolt, és jobb kezével beletúrt göndör hajamba, majd megszólalt:
-Nekem van egy fiú unokám. – kis szünetet tartott, majd ismét mindkét kezével az üdítőbe kapaszkodott. Felkeltem és kitakaróztam, majd belebújtam a papucsomba és kirohantam a folyosóra. „A faszomat akart tőlem? Mi a faszt nyúlkál ez hozzám?” arcomon az ijedtség és a meglepődöttség látszódhatott, ugyanis amint kiértem a folyosóra a velem szembejövő nővérke megkérdezte, hogy minden rendben van-e, amire én reflexszerűen azt feleltem, hogy igen.
Gyuri éppen a második szál cigarettát szívta a dohányzóban, amikor odaértem. Rám nézett. Megörült nekem, bár tekintete kérdő volt. Leültem mellé és én is rágyújtottam.
-Holnap megyek haza. – törte meg a csendet.
-Én nem akarok hazamenni! – feleltem teljesen őszintén.
-Mért nem? – kérdezte meglepődötten, majd beleszippantott a cigibe. Nem válaszoltam neki. Kifújta a füstöt, majd ismét megkérdezte:
-Mért nem akarsz hazamenni? Hiszen két ilyen csinos lány is hazavár! – felnevetett és finoman oldalba bökött.
-Ők a testvéreim. – mondtam egyhangún és beleszívtam a cigibe, mely most még lassabban égett, mint szokott. Füstje az orromon keresztül szállt a levegőben. Minden szippantás megnyugtatott.
-De akkor sem értem, mért nem akarsz hazamenni. – Gyuri elkomolyodott.
-A szüleim miatt. – kifújtam a füstöt, majd a szemeibe néztem.
-Mért, mi van velük?
Megráztam a fejem, majd ismét beleszívtam a cigarettába.
-Hagyjuk! – kis szünetet tartottam – Nem akarok róla beszélni.
-Rendben, ahogy gondolod.
Szótlanul ültünk egymás mellett. Fáradt voltam, de nem akartam Kalácska bácsival egyedül maradni, ezért inkább kint maradtam a dohányzóban, cigarettáztam a többiekkel és hallgattam a történeteiket. Este, fürdés és vacsora után beszélgettünk még Gyurival, sok mindent elmondott magáról és arról, hogy miket élt meg. Igazán tanulságos dolgokat lehet megtudni egy lepukkant alkoholistától. Egészen gyógyszerosztásig beszélgettünk és cigiztünk. Mindkét doboz cigit elszívtuk, egy-egy szál kivételivel, amit félretettünk reggelre.
Másnap reggel Gyuri – gyógyszerosztás és reggeli után – elköszönt tőlem és a többiektől. Az utolsó tőlem kapott cigijét velem együtt szívta el a dohányzóban. Megveregette a vállamat, megrázta a kezemet, és elment. Nyílt a rácsos ajtó és kilépett rajta.
Gyuri nélkül még lassabban telt az idő. Kivéve, amikor látogatóim voltak, mert akkor pikk-pakk elröpült az a néhány óra. Két nap telt el, mire elérkezett a „Nagy” nap. „Irány az elmeosztály!”
Elvesztettem az időérzékemet. A gyógyszerek hatása miatt, vagy csak a tétlenség és a semmittevés volt az oka, de minden percet egy örökkévalóságnak éltem meg. Délután lehetett valamikor, hogy látogatók érkeztek. Megszólalt a kinti csengő. Az ápoló kinyitotta a nagy rácsos ajtót. Timi, Szandi és Guszti léptek be rajta. Hozzám jöttek. „Mégis, ki máshoz?” Megörültem. Felkeltem a székről, amin addig ültem. Ezalatt ők megtették a bejárat és a dohányzó közti távolságot.
-Szia, Tibi! Hogy vagy Öcsikém? – üdvözölt Guszti. „Ágostonról, merthogy Guszti csak a beceneve, eddig nem is beszéltünk. Pedig fontos személy a mi egyszerű életünkben és a történetünkben is. Timi barátja volt… innen eredeztethető az ismeretségünk, de annál sokkal komolyabb és mélyebb barátság alakult ki közöttünk az évek során, mint a sógorjelöltek között.” Átölelt és finoman megveregette a hátamat. Majd hátrébb lépett.
-Jól! Köszi. – feleltem mosolyogva.
-Szia! – köszönt a nővérem. Megpuszilta, majd megsimította az arcomat.
-Szia! – végül a kishúgom is megszólalt, közelebb lépett megpuszilta arcomat, majd visszalépett. Szemei kérdően ragyogtak és válaszokat várón csillogtak a szememben.
-Nem. Semmi érdekeset nem mondtak. Csak annyit, hogy benntartanak. Meg még azt, hogy nem tudják, hogy mi van. – motyogtam az orrom alatt, majd kiegyenesedtem és felemeltem a fejem.
-Azért valamit csak mondtak? – kérdezte Timi reménnyel telt hangján.
-Igen. Tőlem kérdezték, hogy mi a bajom. – feleltem kimérten.
-És mit mondtál? – kérdezte a kishúgom. Szavai szinte simogatták az ember fülét.
-Azt, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy mért kerültem ide.
-De hiszen a szüleink miatt! – tette hozzá mérgesen a nővérem.
-Igen. – sóhajtottam. A kezem ökölbeszorult. – Miattuk.
Visszaültem a székre. Gyuri átadta a helyét a húgomnak, így mindketten (Timi és Szandi) leülhettek mellém. Guszti velem szemben, a falnak támaszodva helyezkedett el. Így mindhármunkat látta.
-Otthon minden rendben? – kérdeztem Szanditól.
-Igen.
-Anyámék mit szólnak mindehhez? – kérdeztem húgomat.
-Nem tudják hova tenni a dolgot… - mondta, közben elcsuklott a hangja.
-Hm… értem. Szomorú, ha nem értik…
Ismét megszólalt a csengő. Kinyílt a rácsos ajtó és egy doktornő lépett be rajta. Mintha csak megéreztem volna, mintha egy belső hang szólt volna hozzám: „Minket akar! Velünk van beszéde!” A doktornő nálam fél fejjel alacsonyabb, sötétbarna hajú, komor nőszemély, a járása inkább katonás, mint nőies volt. Ridegséget és félelmet sugárzott az aurája. Az arcomra egy fanyar mosolyt erőltettem, amikor hozzám szólt:
-… Tibor? – végignézett rajtam, majd felvette a zsebébe csúsztatott szemüvegét, és a noteszába tekintett. Valószínűleg a kórlapomat vizslatta.
-Igen. Az vagyok. – feleltem. A többiek is figyelték a doktornőt, várva a diagnózist.
-Rendben. – levette a szemüvegét és a zsebbe tette, ahol azelőtt is pihent. – Velem jönne egy kicsit? – azzal a dohányzó mellett lévő ajtóhoz lépett. „7. Kórterem” állt az ajtótáblán. Kinyitotta az ajtót és a kezével beljebb tessékelt. Én még vetettem egy pillantást a többiekre, akik egy szembehunyással és fejbiccentéssel nyugtázták, hogy „Menjek be nyugodtan, kint megvárnak!”
A 7. Kórterem belsejében nem voltak betegek, vagy ágyak. Két szék egy íróasztallal szemben, egy könyvespolc a bejárattól balra, egy ablak, amin a reluxa be volt sötétítve, így a természetes fénynek esélye sem volt beszűrődnie. Egy kanapé és egy bőrfotel, mint amiket az ember az elbaszott, gagyi amerikai filmeken lát a pszichiátereknél. „Belenyúltunk a tutiba!” Volt még egy ventilátor az asztalon, gondolom ez fújta a meleg levegőt az arcába, amit a szobában keringtetett. „Hm… vajon mit szeretne tőlem? Mire kíváncsi?” Kérdeztem magamban.
-Nos! Kedves Tibor! Kérem, foglaljon helyet! – azzal az asztal előtt lévő székek egyikére mutatott.
-Köszönöm. – kihúztam a széket és leültem rá. Eközben a doktornő velem szemben, az asztal másik oldalán foglalt helyet. Letette a kezében lévő kartotékot az asztalra. A kezeit egymásra téve az iratok tetején pihentette, majd közelebb hajolt kissé és megszólalt:
-Nos, Tibor! – szemei szemeimet fürkészték. „A kis buta! Azt hitte, zavarba hozhat?” Hatásszünet, majd folytatta. – Nem látom értelmét annak, hogy továbbra is a zárt osztályon maradjon. Ön értelmesnek tűnik, nyilvánvalóan nem idevaló! …(”Még mielőtt tovább folytatnánk történetünket, fontosnak vélem, hogy ezt a mondatát a hölgynek kiemeljük: Ön értelmesnek tűnik, nyilvánvalóan nem idevaló!”) Holnapután beszélek majd a főorvos asszonnyal és áthelyezzük Önt az Elme osztályra. – a doktornő kinyitotta a kartotékomat, felvette a szemüvegét és olvasgatni kezdte.
-Rendben. – hangom nyugodtnak tűnhetett, de fogalmam sem volt arról, hogy az Elme osztály vajon jobb, vagy rosszabb lehet ennél. „Bár ennél minden jobb.” Gondoltam magamban.
A doktornő még egy darabig lapozgatta a dossziémat és néha-néha rám pillantott, hogy éppen mit figyelek. De én végig Őt néztem. Szinte kinéztem a székéből… hirtelen becsukta a mappát. Levette a szemüvegét. Rám nézett, majd így szólt:
-Befejeztük! Holnapután fent találkozunk. Viszontlátásra! – mondta ridegen és kimérten. Én megilletődöttségemben hirtelen nem is tudtam mit mondani. Csak ennyit:
-Csókolom! – azzal felálltam, megfordultam és kimentem az ajtón. Amint kiléptem az ajtón, a többiek máris érdeklődtek.
-Na, mi volt? – kérdezte Timi. – Mit beszéltetek?
Néztem magam elé döbbenten, még fel sem fogtam, hogy mi történt odabent. Üres tekintettel a nővéremre néztem, majd megeredt a nyelvem:
-Holnapután… holnapután felkerülök az Elme osztályra.
Most nagyon nehéz időszakon fogok keresztül menni, ezért kérlek ne haragudj meg rám, amiért nem úgy tudok haladni a novellámmal! Hidd el nekem, hogy igyekszem! Most viszont egy vers, amit Abigélnek szeretnék ajánlani. Ő tudni fogja, miért:
Másnap reggel úgy ébredtem, hogy Kalácska bácsi az ágya széléről engem bámult. „A faszomat! Mit akar ez?” Rögtön kipattantak a szemeim. Felegyenesedtem, és nekidőltem a háttámlának. Megtörölgettem a szemeimet. Eközben Kalácska bácsi csak mosolygott rám. Nem tudtam, hova tenni az ipsét. „Ha nem hagy békén, úgy orrba vágom, hogy nem látja többé az unokáját!” Gondoltam magamban.
Eközben már jött is a reggeli gyógyszerosztás, de most másik nővérke és ápoló volt. Bevallom, örültem a váltásnak. Ők valamivel aranyosabbnak tűntek és most Miklós sem ellenkezett. Ugyanazt az adagot kapta mindenki, amit tegnap este. A nővérke megszólalt:
-Nemsokára Nagyvizit lesz! Szedjék össze magukat és igazítsák meg az ágyukat! – azzal ki is mentek a szobából. „Nagyvizit? Az meg mi lehet?”
A szobában mindenki megigazította az ágyát, majd visszafeküdt a helyére. Nem sokkal később, meg is jelent a „bizottság”. A főorvos és két adjunktus lépett be a szobába. Mindenkin végig sorba mentek. Én voltam az utolsó. Felültem az ágyban, úgy fogadtam őket. Megnézték a „kórlapomat”, majd egymásra néztek. A főorvosnő felém fordult:
-Hogy érzi magát? – közben a szemüvegét igazgatta a fején. Gondolom, úgy vélte ettől még okosabbnak tűnik majd.
-Jobban! – feleltem szűkszavúan.
-Tudja, hogy mért van itt? – kérdezte az egyik orvos. Már a hangja is irritáló volt. A feje, pedig úgy nézett ki, mint egy kosárlabda, amit mindkét oldalról nyomnak. „Mégis honnan kéne tudnom, te seggarcú barom?”
-Nem. Nem tudom.
-Rendben. Itt tartjuk kivizsgálás alatt. – mondta a főorvosnő, majd továbbment a következő kórterembe. A szobában mindenki nyugodt volt rajtam kívül. Nem tudtam, hogy ez mégis mi akart lenni. „Nagyvizit? Akkor milyen lehet a kicsi?”Egy darabig még rágódtam rajta, majd elpilledtem. Valószínűleg a gyógyszer nyomott el, de nagyon jól esett aludni. Egészen délig sikerült aludnom. Kimentem az étkezőbe. Láttam, mindenki készülődik az ebédhez. Szétnéztem, és hirtelen megpillantottam Gyurit. Háttal ült nekem. A mellette levő széket a kezével foglalta. Közelebb mentem és megfogtam a vállát:
-Szia! Gyere, ülj ide! – kezével a mellette üresen álló székre mutatott. – Milyen volt a Nagyvizit?
-Hát nem is tudom… – vakargattam a fejemet és grimaszolni kezdtem. – Olyan semmilyen sem volt…
-Egyél! – vágott közbe, majd elém rakta a tányér ételt, amit nekem kért ki a nővértől.
Nem beszélgettünk evés közben. Néztem a többieket. A tegnap egy lábon ugráló lány, ma majdnem belefulladt a levesébe, mert megint elkezdett „mocorogni”. A mellette ülő megfogta a kezeit, hogy nyugodjon meg, de attól hisztérikus rohamot kapott. A nővérke odalépett hozzá. Megfogta a kezét, amitől látszólag megnyugodott. Lehet, hogy a félelemtől. „Biztos tudta, ha ellenkezik, akkor jön a retorzió!”
Szépen nyugodtan befejeztük az ebédünket. Gyurival egymásra néztünk és mindketten tudtuk, hogy mi következik. „A vén kujon! Rendes ember volt.” Mosolyogtunk, majd felálltunk a helyünkről és elindultunk a folyosó végére.
A dohányzóban kevesen voltunk. Egy idősebb nő a harmadik világháború kirobbanásáról beszélt. Meg arról, hogy milyen fantasztikus találmányokat és felfedezéseket eredményeznek a háborúk. „Ja! Gondoljunk csak bele, milyen hasznos dolog az atombomba!” Itt volt még egy srác, aki huszonegy-néhány éves lehetett. Nem sokat beszélt, konkrétan semmit sem szólt. Csak ült és cigizett. Itt volt még Miklós, aki a szokásos köröket futotta:
-Adjon valaki egy cigit! – szólt flegmán.
Gyuri, aki tőlem jobbra ült, felállt és odalépett Miklós elé:
-Te! – az egyik kezével végigsimította az arcát, a másik kezével a cigarettáját tartotta. – Figyelj csak! Nem akarlak megbántani, de minek Neked cigi?
-Azért, mert kell! – kicsit meghátrált. „Biztos félt Gyuritól.”
-De minek kell, ha úgysem szívod el? Minek, ha hagyod, hogy leégjen? – Miklós nem válaszolt. Egy helyben állt lesütött tekintettel.
Közben a cigis dobozomat próbáltam előbányászni a pizsama zsebemből. Megesett Miklóson a szívem. „Tibi! Hogy te, milyen érzelgős egy fasz vagy!” Hét szál volt még a dobozban. Kivettem egy szálat és felálltam. Megfogtam Gyuri vállát, aki félvállról rám nézett, majd a másik kezemmel, Miklós felé nyújtottam a cigit:
-Itt van egy szál, de nincs több!
-Kösz! – gyorsan kikapta a cigit a kezemből és már rá is gyújtott. Miközben szívta a cigit, vigyorgott és kacsintgatott felém. Nem tudtam mit akarhatott, hogy ez nála vajon most mit jelent.
Gyurival visszaültünk a székre és tovább hallgattuk az öregasszony hülyeségeit. Az öregasszony meg csakúgy fosta a szót. Néha meg-megakadt a saját gondolatmenetében, és sokszor teljesen másról beszélt, mint addig. Érdekes volt végighallgatni. „Biztos rossz helyre kerültem. Én nem vagyok idióta! Ezeknek az embereknek tényleg hiányzik egy kereke.” Gondoltam magamban. Gyuri oldalba bökött, majd a bal kezével a kijárat felé mutatott:
-Nézd csak, Tibi! – az egyik férfira mutatott, aki a falnak támaszkodva vonszolta magát felénk. Megijedtem. „Ezt meg mi lelte?” Kérdeztem magamban. – Rohadékok! – Gyuri felállt és odasietett a férfihez. A dohányzó körül hirtelen megfagyott a levegő. Mindenki meredten bámult a férfi felé. Az öregasszony is abbahagyta a locsogást. A férfi egyik kezével belekapaszkodott Gyuriba, a másikkal a falnak támaszkodva haladtak felénk. Felálltam, hogy átadjam a helyemet, de Gyuri intett a kezével, hogy nem kell.
-Mi történt vele? – kérdeztem Gyuritól.
-Benyugtatózták! Biztos injekciót adtak neki. – kis szünetet tartott, körbenézett majd halkabban folytatta. – Nézz csak rá! A lábán alig áll és folyik a nyála. Mindenkivel ezt csinálják…
-Injekciót? De minek? – vágtam közbe és értetlenül néztem a férfira, közben a fejemet vakartam.
-Szemetek! – suttogta Gyuri dühösen.
A férfi egy szót sem tudott szólni, annyira el volt zsibbadva. Fél kettőt ütött az óra, mikor a nővérke elüvöltötte magát:
-Gyógyszerosztás!
A déli adagom: Egy fehér és egy rózsaszín tabletta. „Vajon milyen célt szolgálnak?” Ezzel a kérdéssel a fejemben nyeltem le azokat, majd visszamentem a dohányzóba.
A nővérszobához léptem és láttam, hogy a nővérke tesz-vesz, izgatottan sürög-forog. Nem szívesen zavartam, de szerettem volna lezuhanyozni, csak éppenséggel nem volt törölközőm. Így hát, megszólítottam:
-Ne haragudjon! – szóltam felé bátortalanul. A nővér rám nézett és leeresztette kezében lévő dossziékat. – Lenne olyan kedves és adna nekem egy törölközőt!
-Persze! – letette a székre a mappákat. Kettőt fordult és már a kezembe is adta a tiszta, fehér törölközőt, amit az egyik szekrény aljából vett ki. – Ennyi? Vagy van még valami? – nézett rám kérdőn.
-Nem, nincs. Köszönöm szépen! – azzal tovább mentem a folyosó vége felé, ugyanis a dohányzóval szemben volt a fürdő. „Milyen praktikus!” Gyurit már messziről láttam. Szerintem rám várt. A kezében törölköző és szappan volt. Mosolygott.
-Megkaptad a gyógyszert? – felkacagott, majd kitárta a zuhanyzó ajtaját és a kezével befelé mutatott. – Gyerünk kisbarátom! Utána jobban esik a vacsora.
Bólintottam, majd beléptem a zuhanyzóba. Nem hinném, hogy a leghigiénikusabb hely volt az osztályon. A csempe közt a fuga koromfekete volt. A talapzaton szerintem, több baktérium volt, mint a kórházban bárhol máshol. Megborzongtam. „Igényes! Az adófizetők pénzéből csak ennyire futja? És a takarítók, vajon mit csinálnak?” Beljebb mentem, a zuhanyzó maga sem volt megkímélve. De a legdurvább látvány a WC-ben fogadott. „Na, akkor azt hiszem, itt nem fogok szarni!” Az ülődeszka darabokban hevert a földön, a fogantyú letépve, WC papír sehol, az ajtón pedig,…
-Tibi! Először én fürdök le! Addig te őrködj! Jó? – az öregember elkezdett levetkőzni. Én megilletődve kérdeztem vissza:
-Őrködni? Minek?
-Hát hogy, nehogy valaki bejöjjön, amíg zuhanyozok. – ismét felkacagott, majd beállt a zuhanyzó alá.
-Kire gondolsz? – kérdeztem tőle, egyre értetlenebbül.
-Nehogy egy nő bejöjjön! – megnyitotta a csapot.
-Nő? Ez nem férfi zuhanyzó? – kivert a víz.
-Koedukált barátom! – üvöltött ki a forró gőz mögül. Halk dalolászásba kezdett.
-Hogy basszák meg! Mi az, hogy koedukált? – néztem magam elé értetlenül.
-Te jössz! – megfogta a vállam és átnyújtotta a szappant. – Siess! Mindjárt vacsoraidő.
-Rendben.
Tíz percbe se tellett, és már kint ültünk a dohányzóban és szívtuk a cigarettát. Gyuri felém fordult:
-Mit kaptál?
-Hogyhogy mit kaptam? – nem értettem a kérdést.
-Milyen gyógyszert kaptál?
-Ja! – elmosolyodtam. – Vagy úgy! Nem tudom. Két kis pirulát adott a nővérke.
-Milyen színűek voltak? – érdeklődött kíváncsian.
-Az egyik fehér, a másik rózsaszín. Mert?
-Értem. Akkor Rivotrill-t és valamilyen kedélyjavítót adtak neked. – állapította meg Gyuri. Beleszívott a cigijébe, majd miután kifújta a füstjét, folytatta. – Tudod, ettől leszünk nyugodtak. Ezektől a szaroktól, a nyugtatóktól. Nincs egyszerűbb, mint telenyugtatózni az embert, aztán beállítani a sarokba, hogy kussoljon el… – elharapta a szavak végét. Ismét a cigijébe szívott.
-Ezt hogy érted? – kérdeztem naivan és tudatlanul.
-Úgy értem, hogy ezektől nem várhat az ember megoldást a problémáira. – még egy utolsót szívott a cigijéből, majd elgyűrte. A dohányzóban csak ő meg én voltunk. Talán ezért is mert erről beszélni. Felállt és megérintette a vállam:
-Gyere! Menjünk kajálni!
Elgyűrtem a cigit és az étkező felé indultunk.
Megvacsoráztunk. Igazán jóízűen. Tényleg nagyon finom volt a zsíros kenyér. Utána megint elmentünk, hogy elszívjunk egy-egy szál cigit.
-Vigyázz a cigire! – suttogta a fülembe az öregember. – Ez a legnagyobb kincs itt bent.
-Takarodó! – a nővérszoba elől üvöltötte felénk az ápoló. – Tíz óra! Takarodó!
A dohányzóban mindenki felállt, az utolsó slukkokat is kiszívta az ember. Csontra elszívtam én is, egészen a szűrőig. Gyuri felé fordultam:
-Jó éjt!
-Jó éjt! – mosolygott rám az öregember.
Azzal mindannyian nyugovóra tértünk. Bebotorkáltam a kórtermembe és lefeküdtem az ágyamba. Nagyon fáradtnak éreztem magam. „Hat a gyógyszer!” A szobában már csak én voltam ébren. Kalácska bácsi horkolt, Miklós meg a takaróval a fején aludt. A másik idősebb bácsi pedig nagyokat szuszogott egy-egy lélegzetvételénél. Nagyon fáradtnak éreztem magam, az erőm elhagyott, az álom egyik pillanatról a másikra megtalált.
-Sziasztok! – szólalt meg az idősebb bácsi. – Gyuri vagyok. – felállt és a kezét nyújtotta felém.
-Jó estét kívánok! – fogadtam a köszönését. – Tibi vagyok.
Barátságosak voltak, és örültek a társaságunknak. A húgom meg volt szeppenve.
Lassan lejárt a látogatási idő. Elköszöntek tőlem. Megpusziltak, majd a nővérem a pizsamám felsőjének a zsebébe csúsztatta a félig teli cigarettás dobozt.
-Holnap is bejövünk! – megpuszilta az arcomat. – Vigyázz magadra!
Megöleltem, majd a húgom lépett oda hozzám:
-Szeretlek! Vigyázz magadra! – átölelt. Éreztem, olyan erősen kapaszkodik belém, mintha a világot jelenteném neki. Tudta, hogy neki egyedül kell hazamennie a szüleinkhez. Néhány könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Én is szeretlek! – megpusziltam a homlokát. Visszahuppantam a székre, amin eddig ültem. Búcsút intettünk egymásnak, azzal elmentek.
Ismét rágyújtottam egy cigire. Lassan szívtam. Megnyugtatott. A gondolataim közé merültem volna, amikor hozzám szóltak:
-Adj egy cigit! – Miklós volt. Magas, szálkás gyerek, a szívósabbik fajtából. Nem akartam neki adni, mert már nekem sem volt sok, és amit múltkor is adtam neki, azt sem élvezte ki rendesen. „Menj a picsába!” Nem válaszoltam neki. Ránéztem egy pillanatra, majd magam elé. Szívtam a cigimet és nem érdekelt semmi sem.
-Hallod? Adjál má’ egy cigit! – megint Miki volt, de ekkor már megbökött. Gyuri ült mellettem. Felpattant a székről és a srác szemébe nézett, majd így szólt:
-Mit basztatod őt? – felháborodva és magabiztosan kérdezte. – Annak ad cigit, akinek akar! Menjél, lejmoljál mástól! – azzal, mint a hős őrangyal, leült a másik oldalamra, ezzel is jelezve Miklósnak, hogy menjen innen, különben megbánja.
Úgy is lett. Miklós megsértődve bekullogott a kórtermünkbe, övé volt a kórterem baloldalán lévő legszélső ágy. Az ablak melletti.
-Te! Tibi! – szólt hozzám Gyuri, de ekkor már tudtam, hogy neki is a cigimből kéne egy. – Kaphatok egy szál cigit? Visszaadom, ígérem! – mondta. Olyan hangon, hogy még szerintem ő maga is elhitte, hogy vissza tudja adni. „Ugyan már!” Persze tudtam, hogy sosem adja vissza. De inkább neki adok, mint Miklósnak. Gyuri rendes ember volt. Erős negyvenes, vagy inkább már ötven is megvolt. Kis köpcös… amolyan „sört pattintasz a fején” kategória. A fogai szétrohadva lógtak ki a szájából, amikor mosolygott. A szeme mélybarna, kidülledő. Haja őszes és fekete keverék. Nagy, erős, vastag szemöldöke volt. Igazán mókásnak tűnt kívülről. Bár már az első pillanatban tudtam, hogy alkoholista a csávó és azért hozhatták be, mert egy kicsit elitta az agyát.
-Persze tessék! – nyújtottam felé a dobozt, mutatóujjammal nyitva tartva, majd folytattam. – Nem kell visszaadni! Szívesen adom.
-Köszi! Rendes gyerek vagy. – megveregette a vállam. Bevallom őszintén, jól esett.
-Tibi! – meggyújtotta a cigijét, beleszippantott, majd így szólt. – Tudod, mi lesz ma a vacsora?
-Nem.
Elmosolyodott a kisöreg, majd, mint aki éppen a világon a legjobb hírt szeretné közölni velem, megszólalt:
-Ma! – kis szünetet tartott, kihúzta magát és a kezét a vállamra téve, így folytatta. – A királyok étkét adják… zsíros kenyér és lilahagyma. – felkacagott, majd megsimította szőrös arcát.
-Az jó! – elmosolyodtam az öregen.
Ismét magam elé néztem. Remegő kézzel, a pizsamaingem zsebébe nyúltam, előhúztam a cigis dobozt, elővettem egy szálat és rágyújtottam. Minden szippantás maga volt a Mennyország. Főleg itt. Itt, a pokolban.
Gyuri rám nézett, majd így szólt:
-Tibi! Nemsokára gyógyszerosztás… utána elmegyünk fürdeni, aztán meg jól bekajálunk. – mosoly húzódott végig arcán.
-Rendben. Oké! – bólintottam egyet a fejemmel. Feltápászkodtam a székről és elindultam a hármas kórterem felé. Ekkor a nővérszobából a gondozó lépett ki, kezében egy tálcával, melyen kis műanyag gyűjtődobozok voltak a betegek gyógyszereivel. Nem akartam lemaradni a gyógyszerről, ezért sietősebbre vettem a figurát. „Ki tudja, hátha az istenbarma engem is meg akar majd ütni?!” Beléptem a szobába. Összesen négy főt találtam a szobában rajtam kívül: Miklós és két idősebb bácsi, akik az ágyban feküdtek és düledező szemekkel bámultak rám. Miklós mérges tekintettel vizslatott engem. Szinte a bőrömön éreztem a haragját. A két bácsika nem tudták, hogy ki vagyok. Végignéztek rajtam. Leültem az ágyamra. A mellettem fekvő bácsika felém fordult és az ágyáról súgta felém:
-Szia! – arcán kaján vigyor húzódott. „Vele nem szívesen találkoznék az utcán, ha kislány lennék…” – Az én nevem Kalácska bácsi. Van egy kisfiam. Úgy hívják, hogy Kalácska Krisztina! – mihelyst kimondta, elkezdett nevetni.
-Jó magának! – feleltem kissé rémülten. „Mit akar tőlem, ez a perverz fasz?”, majd megigazítottam a párnámat és leültem az ágy szélére. „Kalácska úr minden bizonnyal régóta bent volt már.„
-Téged hogy hívnak? – kérdezte, közben felült az ágya szélére. – Hasonlítasz a kisfiamra. Mondtam már, hogy van egy fiam? – kérdezte tőlem ismét. Szerintem, nem emlékezett arra, hogy már kérdezte volna. – Úgy hívják, hogy Kalácska Krisztina… – ekkor közbeszólt egy férfihang:
-Gyógyszerosztás! – a gondozó volt. Oldalán a nővérkével. Mindenki felpattant az ágya mellé. Ott várták a gyógyszereket. A nővérkének és a gondozónak is megvolt a „saját” betege. Hála Istennek, én a nővérke betege voltam. Miklós – a gondozó srác betege volt – ellenkezett, nem akarta bevenni az esti gyógyszert. A srác ismét mérges lett.
-Lenyeled! – mondta határozottan.
-Nem akarom. – tiltakozott Miklós, és hátralépett két lépést.
-Azt akarod, hogy megszúrjunk? – kérdezte tőle a gondozó, és fenyegetően közelebb lépett.
-Nem. Inkább lenyelem. – azzal magához vette a kis kapszulákat és gyorsan lenyelte azokat. Ezután bebújt az ágyába és nyakig betakarózott.
-Bagi úr? – kérdezte tőlem a nővérke. Tekintetem Miklóst és az ápolót figyelte. – Magának csak kettő van. – a kezembe nyomta. Majd megfordult és az asztalon lévő poharamhoz lépett. Megtöltötte teával, felemelte és azt a másik kezembe nyomta: – Tessék szépen lenyelni!
-Rendben. – bekaptam a két pirulát, majd a forró teával együtt lenyeltem azokat. A nővér leellenőrizte, hogy biztos lenyeltem-e.
-Nagyon jó! Nyolc órakor vacsora. – azzal fogták a többi gyógyszert és kimentek a kórteremből.
Leültem az ágyra és a kezemben lévő poharat letettem a kisasztalomra. Kalácska bácsi ismét engem bámult. Miklós pihegett. Olyan hangokat adott ki, mint aki sírna, persze csak halkan, hogy más ne tudja meg. Nem akartam zavarni. Kalácska úrról meg nem akartam tudomást venni. „Vén fasz!”
Kimentem a kórteremből. A betegek szépen, lassan újra csoportosulni kezdtek az étkezőben és a folyosó végén. Én is odatartottam.
Egy finom női kéz érintésére ébredtem fel. Lassan kinyitottam a szemeim, ekkor megpillantottam a nővéremet, Timit.
-Szia! – szemei csillogtak. Mosolygott rám. Közelebb hajolt és megpuszilta az arcomat. – Jobban vagy? Amint megtudtam, hogy mi történt, azonnal idesiettem.
Megpróbáltam feljebb ülni – kis segítséggel sikerült is – majd válaszoltam neki, bár ekkor még a sírás kerülgetett:
-Köszönöm! – mély levegőt vettem és a könnyeimet lenyeltem. – Sokkal jobban vagyok. És ti? Minden rendben? – ekkor már előbújt a kishúgom is, arcára erőltetett egy mosolyt. A nővérem arca elkomolyodott. Leült az ágyamra, majd megszólalt:
-Tibi! – egyenesen a szemeimbe nézett. – Én elköltöztem otthonról.
Meglepődtem. Bár eddig sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de azért érdekelt az ok.
-Mégis… miért? Mi történt? – kérdeztem kíváncsian, ekkor már teljesen felegyenesedve ültem az ágyban.
-Amikor hazaértem, akkor elmesélték anyámék, hogy mégis mi történt. Persze a saját verziójukat. Téged vádoltak. Azt mondták, hogy biztos bedrogoztad magad és ettől megbuggyantál! – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ekkor én beolvastam nekik és azt mondtam, hogy elköltözök.
-De mégis, mit mondtál?
-Azt mondtam, hogy tönkreteszik a gyerekeik életét. Apámnak és anyámnak is azt mondtam, hogy basszák meg magukat! Minden fájdalmamat kiadtam magamból… – egy pillanatra elcsuklott a hangja. – Persze, nem lehet húszévnyi fájdalmat, húsz percben elmondani.
Beszélgettünk még egy kicsit a szüleinkről. A húgom csak hallgatott, egyetlen egy szó sem hagyta el az ajkát. Pedig láttam rajta, hogy néha legszívesebben Ő is mondana ezt-azt. De nem szólt semmit sem.
-Van egy cigid? – kérdeztem Timitől, aki az ágyam melletti kis széken ült.
-Persze! – és már elő is vette a táskájából.
-Kimegyünk rágyújtani? – ahogy megkérdeztem, már az ágy szélén ültem. A pizsama felsőm gombjait kerestem remegő kezeimmel, hogy összegomboljam azokat. Timi látta rajtam, hogy ügyetlenkedek, majd gondoskodón segített rajtam.
-Hagyd csak Öcsikém, majd én segítek! – rám mosolygott. Közben sec-perc alatt összegombolta az ingem. – Így ni! Kész is vagyunk.
-Köszi. – azzal felkeltem. Kiegyenesedtem és szétnéztem. Éreztem, hogy a nadrágom le-lecsúszik rólam, ezért jobb kezemmel megfogtam a gumis résznél – persze gumi nem volt benne, mért is lett volna – és tartottam. Papucsot hoztak be a testvéreim, így hát azt nem kellett kérni. Az ajtó felé sétáltunk, közben szemügyre vettem a szobát.
A kórteremben hat ágy volt. Az én ágyam, az ajtótól balra eső első ágy volt. A mellettem lévő ágyon, egy öreg bácsi szunyókált. A többi ágyon is lehetett valaki, csak ők nem voltak a helyükön. Ugyanis nem mindenki volt „fekvőbeteg”, mint ahogy én sem. A legtöbben ott gyülekeztek, ahova éppen mi is tartottunk. A folyosó vége. Az volt a kijelölt dohányzó.
Átléptem a kórterem küszöbét. Balra tőlem az étkezőt láttam, tele emberekkel, akik a tévét bámulják. Erős faszékek és tömör faasztalok szolgálták a bentlakók kényelmét. A jobboldali falon néhány keskeny ablak volt, amin nappal kevés fény szűrődött be. Tulajdonképpen, már az étkező látványa is elborzasztott. „Ez lenne a pokol?” Az emberek csak a ráadás voltak. Bolondok, elmebetegek… Nincsen rá szó, hogy kik voltak ott. Az egyik lány – korombeli lehetett – egy pasi vállán folyatta a nyálát, miközben egy lábon ugrált és a nevét mondogatta. Egy másik nő – tőlem körülbelül tizenöt évvel idősebb, – eközben az egyik kopasz férfi fejét ütögette a papucsával. A kopasz férfi látszólag nyugodt volt. Biztos a gyógyszerek miatt, amiktől megállás nélkül folyt a nyála.
Csörömpölésre lettünk figyelmesek… Egy idősebb férfi a bejárati kapunál rázta a rácsokat és közben azt üvöltözte: „Ki akarok menni!” Megdöbbenve figyeltem, ahogy az egyik gondozó – egy fiatalabb srác, olyan huszonöt év körüli – odalép a bácsihoz és erélyesen rászól:
-Üljön le fater! Takarodjon a helyére! – a férfi hangja fenyegetőző és vészjósló volt.
-Nem. Nem akarok itt maradni! Engedjenek ki! – szólt könyörgőn, miközben a rácsos ajtót rázta. Az üvegbetét nekicsapódott a vaskeretnek minden egyes rázkódásnál. A srác, ekkor leakasztotta az oldaláról lelógó gumibot szerű tárgyat és a feje fölé emelve így szólt:
-Takarodjon a helyére! Menjen innen, különben bántani fogom! – csend lett az egész osztályon. Hirtelen mindenki figyelme a bejárati ajtóra szegeződött. A bácsika nem mozdult. A rácsok és az üvegbetét zörgése abbamaradt. Én félve néztem a nővéremre, bár arcom még ekkor is kifejezéstelen lehetett, mert nem vette észre rajtam, hogy megijedtem. Nyomasztó csend hasított végig a zárt osztályon. Ekkor észrevettem, hogy kis tócsa növekszik a bácsi lábánál. A gondozó is látta. Az öregember összepisilte magát. A srác ettől még ingerültebb lett:
-Takarodjon innen és meg ne lássam! – a keze még mindig a feje fölött volt.
A bácsika a kórterme felé vette az irányt. Maga után húzva a csíkot. Én szörnyülködve néztem, a gyomrom a torkomban volt. Összeszorult a szívem. „Hogy tehet valaki ilyet? Szemét faszkalap! Rohadt, szadista geci!” - gondoltam magamban. A bácsika eltűnt a második kórteremben. A gondozó leengedte a karját, majd szólt a nővérnek, hogy takarítsa össze a vizeletet.
Az osztályon megint zajongni kezdtek. Mintha mi sem történt volna. A nővérem rám nézett, megpróbált lelket önteni belém, de csak egy aprócska mosolyt tudott az arcára erőltetni, és azt is csak rövid ideig.
-Na? – kis szünetet tartott. – Megyünk cigizni?
-Persze! – válaszoltam neki kimérten.
A hármas kórteremmel szemben, pont az ügyeletes nővéreknek és ápolóknak volt a szobája. „Micsoda szerencse!” Nem volt nagy a nővérszoba, de két ember kényelmesen elfért benne.
A gatyámat tartva megindultam a folyosó vége felé. Timi és Szandi – a húgocskám – engem néztek, ahogy a nadrágommal szenvedek. Mosolyogtak. Én is elmosolyodtam. Tényleg esetlen és szánalmas képet nyújthattam, ahogy a gatyámmal szenvedtem. Miközben rajtam mosolyogtunk, be-bepillantottunk a kórtermekbe, amik előtt elmentünk. (Bár a folyosó nem volt túl hosszú, én mégis úgy éreztem, mintha sosem érnénk oda.) Életemben nem láttam még ilyen szörnyűséget. „Állatként bánnak az emberekkel. Velem is így fognak?” Megérkeztünk. Öten dohányoztak már, mikor mi odaértünk. Egy idősebb férfi, Gyurinak hívták. Igazi váci parasztember. Egy fiatalabb nő, – az Ő nevére már nem emlékszek, de nincsen neki jelentősége. Egy fiatalabb srác, Miklós, a lejmolós. Mindig cigizni akar, persze csak meggyújtja, egyet-kettőt szippant belőle, aztán hagyja elégni. - „Pazarlás!” Egy középkorú férfi és a felesége, – ők ketten tűntek a legnormálisabbnak, akiket eddig láttam. Nem is tudom, hogy mi lehetett a bajuk, de ők igazán kedvesek voltak. Mindhárman köszöntünk a hamutartó körül üldögélő és álldogáló emberkéknek.
A most következő írásom részben megtörtént. Persze nem minden fejezet, de a nagyrésze valóságon alapul. 18 éven aluliaknak, nem ajánlom ezt a novellámat.
Megtörve
1.Fejezet: Szó nélkül
-Nyisd ki a szobád ajtaját! – üvöltött be apám a zárt ajtón keresztül.
Én nem feleltem semmit sem. Az ágy szélén ültem. A kezeimet a fejemre tettem és üres tekintettel bámultam magam elé. Megindultak a könnyek a szemeimből. Szám sírásra görbült… még küzdöttem egy darabig a könnyeimmel és próbáltam őket lenyelni, de a fájdalom belülről tépte szívemet. Nem érdekelt semmi sem… kifakadtam. Zokogtam. Egyedül a szobámban az ágy szélén ülve.
-Nyisd ki az ajtót! Nem hallod fiam? Nyisd ki! – egyre ingerültebben üvöltözött át a másik szobából. – Nyisd ki, vagy betöröm…
-Hagyjál békén! – fakadtam ki végül. – Dögöljél már meg! – tiszta erőmből üvöltöttem. Kitágultak a szemeim. A kezeim a testem mellett ökölbe szorultan fúródtak bele az ágyba. A szívem a torkomban volt. A vérnyomásom az egekbe szökött. Hangosan, szuszogva vettem a levegőt…
-Gyere ki, Tibi! – szólt a húgom lágy, megnyugtató hangon. Apám lépteit hallottam távolodni. Lement a lépcsőn.
Hirtelen csend lett. Bámultam a kezeimet. Remegtek, mint a nyárfalevél. Ettől még jobban sírásra görbült a szám. Kezemet ismét a fejemre tettem. Majd hirtelen megszólalt a telefon. Tomi volt. „Nem akarok senkivel sem beszélni. Aludni akarok.” Gondoltam magamban. Felvettem a telefont.
-Halló!? – zokogtam, és értelmetlenül folytak össze a szavak a számban.
-Tibi! …. Te vagy az? …. Mi az? Mi a baj? – kérdezte. Hangja megváltozott, izgatott lett és ideges. – Mondd, mi a baj!
-Nagyon fáj…. nagyon…. – a sírástól elejtettem a telefont. Ekkor úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Összeroskadtam. A lelkem apró darabokra zúzódott össze. „Istenem, mért velem történik mindez?” kérdeztem magamban most is, mint oly sokszor már életem során, de választ most sem kaptam.
-Menj onnan! – szólt apám ingerülten. Hatalmas csörömpölés. Az ajtóm üvegablakát bezúzta egy baltával. A szilánkok az ágyamig repültek. Ez a hang… talán ez volt a jel, a hang, hogy mostantól! Attól a perctől kezdve, nem voltam önmagam. Csak ültem az ágyszélén, abbamaradt a sírás, mintha elzárták volna a csapot. Apám eközben a kulcsot - ami belülről volt a zárban - elfordította és kinyitotta az ajtót. Odajött hozzám. Rám nézett. Nem szólt semmit. Én rezzenéstelen arccal tekintettem magam elé résnyire nyitott szájjal. A könnyeim, a nyálam és a taknyom összekeveredve csöpögtek a padlóra. Mit érdekelt engem akkor, hogy nézek ki. Bár nem láttam apám arcát, éreztem, gúnyos és megvető pillantást vet rám. Majd kiviharzott a szobámból és hívta a rendőrséget… Vagy korábban hívta már őket? Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden.
-Tibi! Mért csinálod ezt? – a kishúgom volt az. Átölelt. A fejem a vállára huppant, mint egy élettelen ólomgolyó. – Kérlek szépen! – elkezdett sírni.
-Sajnálom… úgy sajnálom… sajnálom… – ezek voltak az utolsó szavaim. Ezután, nem szóltam semmit sem. csak meredten tekintettem magam elé. Gondolatok ezrei vonultak végig bennem, amik belülről őröltek.
-Joli! Menj már ki eléjük! – apám szólt kintről, a másik szobából anyámnak, aki éppen az üvegszilánkokat seperte a szobámban. Megfogta a partvist és a lapátot, majd kivágtatott, nagy sebbel-lobbal. A következő emlékem már csak az volt, hogy egy erőteljes férfihang szól hozzám:
-Helló! – kis szünetet tartott, közben magabiztos léptekkel az ágyam felé tartott. – Szia! Hallod, amit mondok? – a férfi rendőr volt. Apám egyik barátja lehetett. Ideért az ágyamhoz. Leguggolt velem szembe és a szemembe nézett. Én továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam magam elé egyetlen egy pontba. A férfi meglepődött. Legalábbis csalódottan vette észre, hogy semmit sem reagálok a szavaira. – Helló! Hallasz? – csettintett az ujjaival. Semmi reakció. Megpofozta az arcomat. Szintén semmi. Nem tudom, mennyire erősen üthetett meg, mert nem éreztem belőle semmit sem, csak láttam. A fájdalmat, a tapintást, a testi kontaktust már egyáltalán nem érzékelte az agyam. A rendőr ezután felegyenesedett és kiment. Hallottam, mit beszélnek anyámék:
-Tudom milyen büszkék voltatok a fiatokra, Jolika! – szólt a rendőrnő. „Meghiszem azt!” gondoltam magamban.
-Szerintem bedrogozott! – állapította meg apám.
-Nem! Nem tudom, hogy mi van a sráccal, de ez nagyon csúnya! – a rendőr sóhajtott, majd folytatta – Ilyet még nem láttam. Semmire sem reagál. Hívjuk ki a mentőket!
Meglepően gyorsan kiértek a mentősök… de lehet, hogy csak nekem tűnt gyorsnak. A férfi, aki a szobámba lépett, hasonló módszerekkel próbálkozott, mint a rendőr. Az eredmény viszont ugyanaz volt: Nem reagálok a külvilágra. De azt nem tudták, hogy mindent megértek, amit mondanak.
-Rendben hölgyem! – a mentős anyám felé fordult. – Bevisszük a fiát a kórházba!
Aztán már csak képkockák ugranak be a homályból: Anyám próbálja a cipőmet a lábamra húzni… a mentős segít neki, aki megjegyzi, hogy a cipőnek hiányzik a talpa. „Hát nem ruházzuk a kölkünket? Hehe! Mennyire cinkes!”… anyám mondta, hogy szedjem össze magam… nem bírnak el a lépcsőn… a hordágyon vagyok… a szemembe tűz a Nap… kitágult pupillákkal bámulok egyenesen a Napba…
Kipakolnak a mentőből. Először rossz helyen próbálnak átadni a mentősök az orvosoknak, a zárt osztály bejáratánál, de ott nem tudnak ilyen állapotban fogadni. „Irány a sürgősségi! Balfaszok! Ki tudja az eljárást, ha ők sem?”
-Mi történt a sráccal? – kérdezte az egyik nővér.
-Katatón állapotban van! Nem reagál semmire sem. – felelte a mentős.
Az ápolók és a nővérek meztelenre vetkőztettek. „Milyen kiszolgáltatott voltam!” Persze, akkor is szó nélkül tűrtem mindent. Az egyik férfi egy apró pici csövet fogott a kezében:
-Bekatéterezhetem? – kérdezte, de a választ már nem várta meg, hanem már csinálta is. „Istenem! Na, ezt már éreztem!” A lábfejem megmozdult az apró nyomástól, amit a nemi szervemre gyakorolt a fickó. „Kurvára fájt!” Ezt az egyik ápoló megjegyezte a többieknek:
-Ébren van a kiscsávó! Megmozdult a lába! – közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegyen. – Ha itt lenne János, akkor már tuti rég felkeltette volna! Olyat rávágott volna a lábára, hogy rögtön talpra ugrik. – mondta gúnyos hangon többieknek.
-Nézd, mennyi fér belé! – szólt a nővérke csodálkozón.
Iszonyatos fájdalom volt. Kicsordult a könnyem is. Legszívesebben ordítottam volna, de nem engedelmeskedett a tudatom. „Pedig milyen jó lett volna felkapni a mellettem lévő asztalról valami hegyes célszerszámot (injekciós tűt, szikét,… mindegy mit, csak szúrni lehessen vele) és beledöfni a nyakába a csajnak!”
Miután belém nyomták a csövet, deréktól lefelé leterítettek egy hatalmas fehér lepellel. A hordágy tovább gurult. Én még mindig nem tudtam megszólalni, csak bámultam a plafont. Az viszont folyamatosan változott. Végül megérkeztünk. Csöngettek. Nyílt a rácsos üvegajtó, és mi begurultunk.
-Így ni! Meg is érkeztünk, a 3. kórterem. – betolt a nő az ajtón. – Majd még visszajövök!
Továbbra is szótlanul és mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Anyám simította meg a karomat, fölém hajolt, majd így szólt:
-Mindennap be fogok jönni hozzád! – hangja remegő volt. Megcsókolta a homlokom, majd elment.
Körülbelül egy óra eltelte után, egy nő jött be hozzám. Fekete, vállig érő haja volt. Mélybarna, nyugtató szeme és mosolygós, pirospozsgás arca. Így szólt hozzám:
-Hallja, amit mondok? – kérdezte kedvesen.
Válaszolni akartam neki. Egy kis ideig még nem engedelmeskedett a szám. Majd, megerőltettem magam és így válaszoltam neki:
-Nagyon fáj! – kis szünetet tartottam, majd folytattam. – Szedje ki belőlem! Nagyon fáj!
-Rendben. Mindjárt jövök! – a lány kirohant a kórteremből. Valószínűleg a mappáját tette le a kinti portára, ugyanis anélkül jött vissza.
-Próbáljon meg lazítani! – a kezeivel a fehér lepel alá nyúlt. „Neki más körülmények között szabad lett volna, ha nem arra készül, amit csinált! Hehe! Csinos darab…” – Ne szorítson! – azzal amint kimondta, egy erőset rántott a csőnek a másik végén. Akaratlanul összerándult a testem alsó fertálya és felültem:
-Áááááááááááááá! – ismételten könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
-Ne szorítson! Lazítson! – a nő e szavakkal próbált nyugtatni, majd még egyet rántott a csövön, ami ezúttal kijött. – Látja? Ennyi volt!
Azzal megfogta a katétert és kiment a kórteremből. A testem sajgott. Egy darabig még nem éreztem a lágyékom környékét.
Néhány perc eltelte után, bejött egy másik nővér, és egy „tiszta” pizsamát dobott az ágyamra, majd így szólt:
-Tessék! Ezt vegyed fel! – hangja parancsoló volt és rideg, mintha szívességet tenne azzal, hogy odaadja a pizsamát. Nem válaszoltam neki semmit sem. „Az ilyen, menjen a halál faszára!” El is ment. Biztos megsértődött, amiért nem köszöntem meg neki a figyelmességét.
Felültem az ágyban, éppen csak annyira, hogy elérjem a pizsamát. A takaró alá gyűrtem, majd óvatosan felhúztam a nadrág részét. A felső egy ing volt, amibe csak belebújtam, nem gomboltam össze, túlságosan fáradt voltam. Hátradőltem az ágyban és pihentem. Majd néhány perc múlva, mély álomba szenderültem.
A most következő bejegyzésem csúnya szavakat is tartalmaz! A fiatalabb korosztálynak (16 éven aluliaknak) nem ajánlom ezt a novellámat.
Mást nem is írnék, beszéljen helyettem az írásom:
Mért bántod a tested?
-Mégis! Őszintén! – kis szünetet tartott, megtörölgette verejtéktől gyöngyöző homlokát, majd folytatta. – Mit érzett? Érzett bűntudatot?
-Azt a legkevésbé sem. – feleltem kimérten és hidegen.
-Még mindig nem értem, hogy mért?
-Ez nem olyan egyszerű! – jegyeztem meg, majd kiegyenesedtem és folytattam – Tudja…az egésznek semmi köze sincs ahhoz, hogy ki mit gondol arról, hogy milyen ember vagyok. Konkrétan pont telibe szarom! Rajtam kívül senki sem tudhatja, hogy mért tettem! Ezért az elméletei az égvilágon semmit sem érnek – tettem hozzá kissé ingerülten.
-Jó! Rendben. Nyugodjon meg! Csak szeretném tudni, hogy mért tette pontosan?! – ekkor felkelt a székről és elindult az asztal másik vége felé, közben a tekintete végig rajtam volt. – Mindenkinek vannak problémái, tudom, hogy nyomós oka volt!
-Rendben! - kezeimet a lábamról az asztal tetejére tettem összekulcsolva, majd előrehajoltam. – Elmondom az igazságot… Az egész nyolc héttel ezelőtt kezdődött, amikor túlórákat vállaltam a hajógyárban. Szükségem volt a pénzre. Ezzel nem is lett volna baj. Sokszor csináltam már ilyet. Talán többször is, mint kellett volna. Akkoriban nem tiszteltem a testemet. A munka az egy dolog volt, meg az is, hogy a testem mindig kimerülten dőlt az ágyba. Két hét telt el és éreztem, mindenegyes nap egyre nehezebb. A gyártósorokon állni és a selejtes árut dobálni a konténerekbe, nagyon élvezetes munka. Higgye el, hogy annál még az is jobb, ha szart lapátol egy istállóban! – mondtam neki gúnyosan, majd folytattam. – Na tehát! Két hét után, új lakó érkezett az albérletembe. Nem nagyon láttam őt. Nem volt időm foglalkozni vele. Csak annyit tudtam róla, hogy egy húsz év körüli srác, aki a tejüzemben dolgozik.
-Elnézést, hogy közbevágok, de Istvánról van szó igaz? – kérdezte tőlem okoskodón a pszichológus. Szeme felcsillant, hogy meg bírta akasztani a monológomat. De ettől, bennem felforrt a szar, és dühösen válaszoltam neki:
-Ha nem ugatna bele, akkor mihamarabb megtudná a történetem végét, és azt is, hogy mért döftem bele a nyaki ütőerébe a konyhakést!
A pszichológus megdöbbent. Hirtelen abbahagyta a fel-alájárkálást a szobában. Rémülten így motyogott az orra alatt:
-Elnézést! Persze… jó lenne, ha elmondaná, bocsánat! - kiverte a víz. Látta rajtam, hogy tényleg ingerült lettem és tartott attól, hogy mint pszichológus megbukik, és nem tudja meg az indítékom. Kimért hangon így szóltam:
-Engem kurvára nem érdekel, hogy magának mi a jó, vagy rossz. Ha én el akarom mondani, hogy mi történt, akkor elmondom. De egy ilyen köcsög ne ugasson bele a történetembe, mert kitépem az agyát a koponyáján keresztül. – fenyegetőn megroppantottam az ujjaimat, majd megkérdeztem tőle. – Világos?
-Igen…persze! – szólt a gyors és rövid válasz.
-OK, kis buzi! Akkor pofád befogod, míg én beszélek! – kis szünetet tartottam, gondolkodási időt hagyva, hogy meg is értse, amit mondtam. – Tehát István! Ő is reggelente járt dolgozni, ahogy én, csak ő két órával hamarabb kelt fel, mert messzebbre kellett utaznia. Ezzel nem is lett volna gond, ha nem zajong. Persze, nem mindig ébresztett fel! De egyszer nagyon berágtam rá, és át kellett mennem… gondolom érdekel, hogy mért?! – a pszichológus, meg sem mert mukkanni, csak a fejével bólogatott bőszen. – Nos, mert hajnal öt órakor köcsög zenét énekelt a szobájában, ami áthallatszott a vékony falon. Na, ekkor fogtam magam kibaszott fáradtan és átvonszoltam a testem. Mire ő mosolyogva nyitott ajtót és kérdezte, hogy mi a pálya? Mire én azt mondtam, hogy duguljon el, mert nem tudok pihenni! Szerintem érthető voltam és finom, megértette. Legalábbis hülyén bólogatott, mint az előbb maga. Körülbelül két napig nem is volt gond vele. Aztán elkezdte felhozni magához a lányokat a tejüzemből. Gondolhatja, hogy jólesett azt hallgatnom, ahogy a nagycsöcsű parasztlányokat kúrogatja a szomszéd szobában! A talpas ribancok! Mindegyik egyformán sikított! Hát nem meglepő? – kicsit elméláztam magam elé, megvakartam a fejem, majd kis szünet után ismét folytattam – Eléggé keveset tudtam aludni miattuk. Szóvá tettem neki a harmadik alkalom után, mire ő megsértődött és felháborodva kérdezte tőlem, hogy mi közöm van hozzá? Nem voltam egy agresszív ember, de ekkor döntöttem úgy, hogy legszívesebben szétbasznám a fejét egy rozsdás ásóval. Ekkoriban már csak napi egy-két órát tudtam aludni. A gyárban szédültem, émelyegtem. Az étvágyam elment és az ebédidőben próbáltam pihenni. Tizenöt kilót fogytam. Elhanyagoltam a testemet. – a kezeimet leeresztettem a lábaimra. Előrehajoltam és mély levegőket vettem, majd kiegyenesedve folytattam a monológomat. – Nos, azt tudja, hogy két nappal ezelőtt történt az incidens. De én még azelőtt egy nappal megkérdeztem tőle, hogy mért bántja a testét? Nem alszik, vagy legalábbis nagyon keveset. Hogy bírja ezt az életmódot, nem készül ki? Mire ő annyit felelt, hogy alszik a gyárban. Mindenki leszarja, hogy ő dolgozik, vagy nem. Azzal rám vágta az ajtót.
Késő volt, éjfél is elmúlt néhány perccel mikor hazaértem a gyárból. Tudtam, hogy nem sok időm van aludni. Úgy zuhantam az ágyba, mint akit agyonvertek. A szemhéjaim ólomgolyóként nehezedtek a pupilláimra. Lassan álomba szenderedtem. Körülbelül két órát aludtam, amikor kipattantak a szemeim. Apró koppanásokat hallottam a gipszkarton falon. Minden koppanást, egy-egy apró nyögés kísért. Ekkor már nem érdekelt semmi sem, a fáradtságtól teljesen tompa volt az agyam. Képtelen voltam mérlegelni a dolgokat. Kimentem a konyhába. Útközben a főbérlőmet pillantottam meg. A fotelben szundikált. Természetesen a TV az bömbölt, mert öregember lévén, képtelen volt megtanulni az elalvás funkciót, amit már ezerszer megmutattam neki, de csak a nagy piros gombig jutott el. Kint a konyhában kupi volt, mosatlan edények halmaza, ételmaradékok a pulton, szanaszét minden. Kihúztam a fiókot, ahol a kések voltak és egy nagyobb húsvágó kést vettem magamhoz. – ismét magam elé képzeltem a pillanatot. Tartottam egy kis szünetet; elmosolyodtam, majd folytattam. – Elindultam a szobatársam ajtaja felé. Az öregúr tovább horkolt, semmit sem érzékelt a hangokból, talán azért sem, mert félig süket volt. Abbamaradt a kopogás. A kilincsen volt a kezem, másik kezemben a késsel vártam. Hallgatóztam. Semmi. Benyitottam. Igyekeztem csendben amennyire csak tudtam, de az ajtó nyikorgott, ezért gyorsnak kellett lennem. Láttam az arcán a megilletődöttséget és a félelmet. „Most megdöglesz!” Üvöltöttem neki, miközben felé rohantam. Csupán négy nagy lépés volt az ajtajától az ágy. Csak arra volt ideje, hogy felkeljen. Védekezni már nem tudott. Egyetlen egy szúrást ejtettem rajta. A nyaki ütőerét találtam el. Összeesett, mint egy zsák szar. Ráköptem és még utoljára belerúgtam egyet. A kést kihúztam belőle, majd megtörölgettem a trikómba. A lány fel sem fogta, hogy mi történt. Nem sikított. Végig néztem rajta. Igen tetszetős darab volt. Mezítelenül feküdt az ágyban. Engem nézett. A légzése felgyorsult, a szemeim nem sugalltak jót. Gondolkozóba estem, végül úgy döntöttem, hogy mért is ne dugjam meg? Nagyon megbasztam. – felnevettem.
-Maga nem normális! – szörnyülködött el rajtam a pszichológus.
-És ki az? – kérdeztem tőle mérgesen. – Maga szerint ki normális, ebben az elbaszott világban? Mondja meg őszintén. A nők azok voltak? Mind, egytől-egyig kurva volt. Vagy István, a csődör? Esetleg maga? Magának milyen agymenése van doki? Nincs normális ember. Az a szó nem létezik, hogy normális!
-Ebbe nem mennék bele! – válaszolt közömbösen. Közben a homlokát törölgette a zsebkendőjével. – És mi lett a lánnyal?
-Elengedtem. Minek bántsam? Nem vagyok állat, csak fáradt voltam…
Újra itt! Kipihentem magam. :) (Többé-kevésbé.) Rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, egy másik világba nyertem betekintést a szabadságom alatt. Kicsit sajnálom is, hogy vissza kellett térnem! Ugyanakkor örülök is neki, meg annak is, hogy olvastatok egy páran és ez nekem bőven elegendő.
Ihletem úgy néz ki, hogy az elkövetkezendő néhány hétben lesz, ezért sok új verset olvashattok majd tőlem. Itt is van rögtön egy:
A mai nap, megszületett az első "novellám". Bár nem nagy terjedelmű mű, én mégis, fontosnak érzem hogy ezt is megosszam Veletek, mint ahogy azt eddig is megtettem a verseimmel. Remélem tetszeni fog Nektek! Szeretném, ha megírnátok a véleményeiteket, észrevételeiteket, a hibáimra felhívnátok a figyelmet, nagyon örülnék neki! Mivel huzamosabb ideig nem leszek gép előtt, ugyanis 2 hétig nyaralni megyek, és nem valószínű, hogy feljövök a blog-ra és új bejegyzést tennék fel, ezért kívánok Nektek jó olvasgatást visszamenőleg!
Maradok tisztelettel:
Bagi Tibor
És a novella:
Ettől leszek férfi?
Ilyenkor mindig valami másra gondolok. Valami szépre. Valamire, ami nem fáj, ami kellemes érzéssel tölti el szívemet. Elhalkultak a láncok csörömpölései. A testem kilengése szépen, egyenletesen lassult le, majd teljesen megállt a levegőben. Két hónap görnyedés után, annyira nem esik jól az embernek, ha a végtagjainál fogva kifeszítik. Most azonban, kifejezetten rossz volt, ahogy az inak és az izmok megfeszültek, és ahogy a szemembe sütött a napfény a rácsokon keresztül. Utálom a napot. Hosszú sötétben eltöltött hónapok után, az ember megutálja a napfényt. Legtöbbször éjszaka feszítenek meg, a hold fényében. Milyen gyönyörű is a hold. Istenem! Most Mihaélára gondolok, mikor kint kergetőztünk a réten, mikor hosszú, barna haja vállára omlott. Istenem! De gyönyörű is volt! Rám mosolygott és… Megkondultak a harangok. Kizökkentenek a meditációmból.
A kilincs lassan visszahúzta a zárnyelvet, mely akadozva ugyan, de lassan visszakattant a rozsdás szerkezetbe. Nyílik az ajtó, nem is, inkább nyikorog. Érces hangja bántja a fülemet, ami a csendhez szokott hozzá. Próbálom felemelni a fejem, de nem sikerül. Elzsibbadtam. Fejem a kulcscsontomra nehezül, és én erőtlenül, megadva magamat a láncoknak, mozdulatlanul lógok a semmibe. Nyálam, mely a véremmel keveredett, a lábam elé csöpög. Most két pár férficsizma kopogását hallom a padlón, ami furcsa, mert eddig szokás szerint mindig csak egy pár csizma jött, hogy megkínozzon.
Érzem, valami más fog történni. Meg fogok halni. De én nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni. Nekem azt mondták, hogy csak hat hónapig kell kibírnom, utána hazamehetek a családomhoz. Én félek. Mi lesz most velem, Istenem?
Eközben az egyik férfi megfogta kezével az arcomat és felemelte. Rövid, barna hajú, jóvágású fiatalember. Nem lehet idősebb, huszonkét évnél. Korombeli. Vajon neki mit mondtak a háborúról? Van, aki várja őt haza? Mért bántanak engem? Mért szerez neki örömet, hogy így lát engem?
A másik férfi közben levette rólam a rongyokat, amiket az ezelőtti kínzás után dobáltak rám a katonák, hogy eltakarják a sebeimet. Véres volt a hátam és csúnya, gennyes sebek húzódtak végig rajta. Valószínűleg már elkezdett rothadni a hús, ugyanis az előttem álló katona hátraszólt a társának, hogy inkább dobja vissza, mert a bűz iszonyatos. Én már ezt sem éreztem. Csak lógtam és reménykedtem, hogy jön a felmentő sereg. De nem jön. Én félek. Mama! Mért nem hallgattam rád? Ha most visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor…
Idegen nyelven szólalt meg a férfi. Üvöltött. De nem értettem. Ráköpött az arcomra, majd kinevettek mind a ketten. Eztán arcon vágott. Fejem a másik oldalra biccent. A vér kibuggyant a számból, ráfröccsent a falra. Lenyeltem az egyik fogamat, és a nyelvemet is elharaptam. Emlékszem, a legjobban az első kínzás fájt. Amikor a lábujjaimról tépkedték le a körmeimet és valami port szórtak a friss sebekre, ami rettenetesen csípett. Nagyon fájt. Nagyon sírtam. Most meg már az ostorok csattanását sem érzem a hátamon. Mihaélára gondolok. Arra gondolok, hogy újra mellette ülök a padon és a kezét fogva nézem a naplementét. Milyen gyönyörű kék szemei vannak! Gyönyörűek a szemei…
Ismét arcon vágott a srác. Mért kellett nekem háborúba jönnöm? Mért mondták, hogy e nélkül nem férfi a férfi? Mért kell másokat bántanom? Én félek! Mama! Nagyon félek. Fázok. Meg fogok halni? Ha most elmondhatnám Mihaélának, hogy mennyire szeretem! Ha még egyszer csókolhatnám rózsás ajkait, csak még egyszer…
A katona közelebb lépett hozzám, és az arcomhoz hajolt. Belenézett a szemeimbe. Ismét megszólalt. Nem kellett tudnom, hogy mit mondott, anélkül is értettem. Ismét kibuggyant a vér a számból. Ránéztem. Már nem éreztem a fájdalmat;…már nem éreztem a hideg pengét, ami keresztülszakította a bőrt a hasfalamnál…
„A szerelem a lélek selyme, a szív bársonyvirága, melynek magvát minden szívben elültette a teremtés, de amely csak minden ezredik szívében érik meg igazán pompázó virággá.” Rabindranath Tagore
Mennyit gondolkoztam azon, hogy publikáljam-e eme versemet, vagy ne! Végül (ennyi idő után) mégiscsak megteszem. Ne vonj le hibás következtetést a művel kapcsolatban, velem kapcsolatban! Egyszer mindenki szembenéz a démonaival. Én szembenéztem a múltammal. De nem az határoz meg engem, hanem a jövő! Lehet hogy ezzel a verssel megijesztelek, lehet hogy elszomorítalak, lehet hogy megutálsz, hogy sajnálni fogsz, lehet hogy érzéseket keltek szívedben. Nem tudom. Csak egy biztos, amit írtam, az velem megtörtént.
Skizofrénia
I.Emlékek
Tükörbe nézek.
Te látod,
Mit látok?
Fordított képet.
Göndör fürtjeim
Egyenesen hullámoztak,
Bágyadtan forogtak
Fáradt szemeim.
Hisz nem ez vagyok!
Egy álomkép
A tükörkép,
Hisz nem ez vagyok!
Fiatal énem
Mosolyog rám,
Közben torkom vágja borotvám.
Tükrön a vérem.
Most megijedtem!
Csak nevet a bolondja,
De komolyan gondolta?
Csak képzelődtem!
Mi volt két éve?
-Ugye arra emlékszel?
-Hogy is felejthetném el,
A gyötrelmünket?
II.Az ok
Akkor még ártatlan voltam,
Csoda hogy megzavarodtam?
Az életünk volt gáz,
Ezért jött a kórház.
Taknyom, nyálam egybefojt,
Apám, anyám engem okolt.
Csak sírtam az ágyon,
Húgom jött vigasztalón.
Az agyam kikapcsolt.
Ajkam néma volt,
Tekintetem merev,
Rezzenéstelen és üres.
Ez volt a kezdet,
S a pszichiátrián ébredek.
Ennyi bolond közt egyedül,
Mindenki meghülyül.
III.A zárt osztály
Minden hülyét idehoztak,
Zsúfolták a kis szobákat.
A szűk folyosó végén ültünk,
Cigarettáztunk és beszélgettünk.
Ebből állt a napunk,
Cigit, cigi után szívtunk.
Egy, két, három doboz,
Itt kincs, mi örömet okoz.
Erős nyugtatókat kaptunk,
Észre se vettük, hogy folyik a nyálunk.
Kinevetsz, vagy el sem hiszed.
Hiába imádkoztam Istenhez!
IV.Az elme
Szabadulásom bizonyította,
Hogy véletlen kerültem oda.
-Ugyan! Nincsenek véletlenek.
(Köszönjük meg a szüleidnek!)
Kedvemre válogathattam,
Beteg emberek halmazában.
Alkoholisták, drogosok,
Lepukkant idegroncsok.
A felsőbbrendű orvosok?
Mindjárt a falra …. (inkább kussolj!)
-Elnézést kérek érte,
De mindegyik ezt érdemelte!
A pszichológusom!
Szerinte én vagyok bolond.
Szerintem akkor is tévedett,
Mikor orvosi pályára lépett!
Egy hónap alatt összesen,
Vele negyven percet beszélgettem.
Így hát maradtak a betegek,
Meg a jól bevált gyógyszerek.
V.Kóma
Mindenhol falnak ütköztem.
Tizenhét évesen mit tehettem?
Első állomás a halál,
Onnantól a boldogság vár.
Néhány marék gyógyszertől,
Az ember hamar kidől.
De nem emlékszem fényekre,
Vagy életképekre.
Kómába estem,
De erre nem emlékszem,
Csak arra, hogy álmos vagyok,
S hogy a szobám felé vonaglok.
A következő kép,
Egy erős férfikéz,
Mely arcomat pofozza.
„Meg ne halj, Te ostoba!”
Akár meg is halhattam volna,
De a halál, lelkem visszadobta.
Most sem lettem kísértet,
Pedig nem ez volt, az első kísérlet.
VI.Jó dolgok
No persze, nem csak bánat ért!
Hálát adtam a barátokért,
Az én drága testvéreimnek,
Azoknak, akik ma is szeretnek.
Sosem kaptam annyi ölelést!
Ott önfeledt volt a nevetés.
Hogy örültem minden arcnak,
Régi és új barátoknak.
De a boldog percek,
Gyorsan elrepültek.
Döntést kellett hoznom.
Nem volt elég gondom?
VII.Szökés
Az a néhány tabletta,
A hatását meghozta.
-Uccu, neki! Futás haza!
Gondoltam haragomba.
Ki gondolta rajtam kívül,
Hogy dühöm túlfeszül?
-Emlékszel apád arcára?
Félve nézett a baltára!
Akkor megöltem volna,
Ha húgom nem áll az útba.
-Megvetsz? Elítélsz?
A sajnálatoddal mit érsz?
Nem, nem voltál ott!
NEM TUDHATOD,
Mit éreztem,
Hogy most mért könnyezem!
Üvöltöttem (de jól esett)!
A balta földre esett.
Szaladtam, rohantam.
Senki se ért nyomomba.
Futottam lélekszakadva,
Lyukas cipőmben.
Halálra gondoltam,
Ahogy az autók felé tartottam.
VIII.Újra
Rám találtak,
Mert pihenni megálltam.
Bilincsbe vertek,
Állatként kezeltek.
Nem szóltam,
Meghunyászkodtam.
Senki se értette,
Hogy mért tettem.
Betoltak a zárt osztályra,
Feldobtak az ágyra.
Ruhámat tépték,
Testem gyógyszerrel büntették.
Hagytam, hogy hasson,
Hogy lelkem alhasson.
De megütöttek,
Hogy felébredjek!
-Nos, hogy van Bagi úr?
-Nem látszik, hogy szarul?
Azzal, ismét elszenderültem.
„Újra ide kerültem.”
IX.Látszat
Mint gondos nevelők,
Egy hónap után jöttek a szülők.
Fölényes győzelemmel,
Ültem velük szemben.
De mit ért mindez,
Ha ők azok, kik kivisznek?
Nem érdekelt, hogy meghalok,
Ők mégis őrizték a látszatot.
Végül belementem,
Újra reménykedtem.
-Te naiv barom!
Meghátráltam, jól tudom.
X.Valóság
Mennyi emlék jött elő!
Bár nem túl felemelő.
A tükörbe nézek, s
Rám törnek az emlékek.
-Más lettél! Tudod!
Megkaptad szabadságod.
Két éve már mindennek,
S egy éve igazán élhetek.
Már csak én kínzom
Labilis tudatom,
Mikor magammal beszélek,
Mikor a tükörbe nézek.
Budapest, 2008. november 6.
Bagi Tibor
És kérdik tőlem az emberek, hogy szüleimmel mért nem beszélek? Kérdik tőlem értetlenül, és néznek rám, mint férges almára. Mért nem szólok? Mért hallgatok? Fájdalmamról most szólok! ***** (Ide szívem szerint azt írnám, amit gondolok, de inkább nem.)
Többet inkább nem írnék most, mert csak felhúzom magam.
Már idejét se tudom, mikor írtam utoljára ide. Most viszont kedvet kaptam. Néha eltöprengek azon, vajon milyen lenne az életem, ha másképp történik egy-két dolog. Aztán mindig arra a következtetésre jutok, hogy "Kit érdekel?". Vagy nincs igazam? Ha mindig azzal foglalkoznék, hogy mi lenne, meg mi lett volna, ha..., akkor az életem a töprengésekből állna és nem pedig abból, hogy élvezzem.
Nem tudom, hogy mért írok most ide, de jól esik. Képzeljétek, múltkor a nővéremmel álltam a járdán, vártuk hogy zöldre váltson a lámpa, amikor egyszer csak "placcs". Telibe kapott egy tócsát, az éppen arra viharzó busz. Én pedig, tetőtől talpig vizes lettem. Összenéztünk a nővéremmel és csak röhögtünk. Tulajdonképpen, most is viccesnek tartom. Hiszen, tényleg az!
Jól esnek ezek az apró dolgok. A sógorom mindig azt mondja, hogy engem nagyon könnyű boldoggá tenni, hiszen minden apró dologban örömöm lelem. De mért ne tenném? Mért ne örüljek annak, hogy süt a nap? Vagy annak, hogy holnap szombat? Vagy annak, hogy rám mosolyogtak a villamoson? Ezek csodálatos dolgok!
A legjobban annak örülök, hogy olvasol! Igen! Nincs annál boldogabb "művész", mint aki tudja, hogy legalább egy ember van, aki olvassa a műveit. Köszönöm, hogy megtisztelsz figyelmeddel!
Elnézést, amiért nem írtam mostanában, de amint láthatjátok igyekszem áttekinthetőbbé tenni az oldalt. Bár nem az igazi, most végre rászántam magam, hogy megtanulok weblapot szerkeszteni. Ott minden olyan lesz, amilyennek elképzeltem. Viszont az még belekerül egy kis időbe. Addig itt publikálok továbbra is.
A napokban olvastam Kosztolányi Dezsőtől A szegény kisgyermek panaszai című versét, és nagyon nagy hatással volt rám. Nem bírtam letenni a verseskötetet.
A minap egy hittérítővel találkoztam. Nagyon érdekes volt számomra a felismerése annak az emberi tulajdonságnak, hogy vannak olyan birka emberek, mint ők. Az igazság az, hogy arról akart meggyőzni, hogy térjek meg minnél hamarabb, bocsássak meg mindenkinek, mielőtt eljön a világvége. Nem akartam elküldeni melegebb éghajlatra, mert nőnemű volt, és ha van rá mód, akkor nem veszekszek és sértek meg nőket szándékosan. Tehát elmagyaráztam neki a nézeteimet a világról, az emberekről, Istenről, meg az összes fanatista (szektás) gyülekezetről. Mint kiderült, egyébként elég nyílvánvaló volt, Jehova tanúja volt szegénykém. Így hát meg sem próbáltam megértetni vele azokat, amiket elmondtam, látszott rajta, hogy nem jut el az agyáig a mondandóm lényege.
Mondjuk nem csak a Jehovások ilyenek. Sajnos ismerek katolikust és reformátust is. Nem a vallásukkal van bajom, hanem a gondolkozás módjukkal. Teljesen befordultak, elidegenültek azoktól az emberektől, akikkel nem találkoznak nap mint nap a csoport terápiás gyűléseiken. Mindenben Istent látják. Ez tök jó! De tényleg! Szerintem fontos, hogy hisz valamiben az ember. De ne akarjon engem meggyőzni arról, hogy nekem akkor lesz az életem teljes, ha templomba járok, adakozok, vallási közösségek tagja leszek. Attól nem fog megoldódni a problémám, hogy 1,5 órán keresztül görnyedve beszélek magamban és könyörgöm Istenhez, hogy segítsen. "Segíts magadon és Isten is megsegít!" Én ebben hiszek. A problémákat mi idézzük elő, és mi is tudjuk megoldani azokat. No persze ez is csak egy vélemény, akár csak az összes többi, ezért kérek mindenkit, hogy aként is kezelje! Nem akarok megsérteni senkit sem a következő versemmel:
Ha netán olvasnád (Szandi): A keserűség túl nagy szakadékot hasított közénk, hogy csak úgy átlépjed. Régen lett volna értelme megkeresned. Most már nincs. Más ember vagyok, mint akinek ismertél. Te is más ember lettél, nem ismerlek, de nem is akarlak megismerni. Éld úgy az életed, ahogy szeretnéd, de én nem akarok tudni rólad. Nem tudnék előítélet nélkül beszélgetni veled. Én részemről halottnak tartom a régi családom tagjait, beleértve téged is.
No persze lehet, hogy sokakat megbotránkoztat, beleértve téged is, de nem érdekel, hogy ki mit gondol erről. A döntésemet senki nem tudja megváltoztatni (rajtam kívül). Ítéljenek csak el! Ítélj el te is! Majd ha valaki mindazon keresztül megy, amin a nővérem, vagy azokon amiken én mentem keresztül, és azok után úgy viszonyul a "családtagjaihoz", ahogy azt te (és a társadalmi normák) megkövetelik, akkor (talán) én is hajlandó leszek beszélgetni veled.
Hogy repül az idő! Egy év alatt hogy megváltoznak a dolgok. Szerzünk és veszítünk el dolgokat, barátokat, ismerős arcokat... sorolhatnám. De túl fáradt vagyok.
Több mint egy éve, nekem megváltozott az egész életem. A változások után, hamar rá kellett jönnöm, hogy addigi életem, nem igazán nevezhetném életnek. Lemorzsolodtak a rossz dolgok. Megismerkedtem új emberekkel, leszoktam a cigiről(erre nagyon büszke vagyok :)), híztam, végre úgy nézek ki mint egy férfi és nem úgy, mint egy darab piszkafa. Jól érzem magam a bőrömben. Jó emberek vesznek körül. Nyugodt vagyok, nem stresszelem magam. Igazán boldog vagyok. Sokaknak köszönhetek sok mindent, legfőgképpen azt, hogy akkor is ott voltak mellettem, amikor tényleg nagy szükségem volt a szép szóra. Köszönöm! Nem szeretném felsorolni a neveket(nem akarok senkit se kihagyni), szerintem anélkül is tudják hogy kikről beszéltem! Hamar múlik az idő, és félek, nem fogom tudni meghálálni azt a sok jót amit kaptam Tőletek!
Az örök klasszikus. Sokan kérdezték tőlem, ki Helena. De senkinek sem mondtam még el. Egyedül én tudom ki ő. ő az én múzsám! Nagyon sok verset írtam neki/hozzá. Itt van még egy:
Kisiskolás korom óta ismerem. Testvéremként szeretem. Már régóta szerettem volna verset írni neki, de csak most jutottam el oda, hogy tényleg meg is írom neki. Lax Tamásnak:
Levél Tamásnak
Szervusz, Tomikám! Ugye nem haragszol rám?
Ne neheztelj öcsédre, hogy néha nem feleltem leveledre!
Csak tudod a munka, rászakadt vállamra.
Ez olyan teher, ami mindenkit terhel.
Az idő mostanában nem barátom,
Sajnos nem megy, akárhogy próbálom.
Hódolsz-e még a művészetnek? Hisz helye van ily’ tehetségnek!
Felfedeztek-e már? Vagy tehetséged lehetőségre vár?
Hallom, szeretnek a lányok. Aztán ne csinálj butaságot!
A nagyság nem abból ered, hogy ki hány lánnyal hempereg!
Egy kicsit összezavarodtam. Nem tudom, hogy mit érzek. Mostanában, hogy is mondjam? Indiszponált vagyok. Ez az. Fáj a fejem. Meg kell felelnem mindenhol, pedig most nincs hozzá energiám. Nehéz, főleg egyedül! :D Viszont ez a versem, egy kicsit kikapcsolt:
Mostanában sok verset írtam, ezért sok verset sikerült publikálnom, megosztanom Veletek. Történtek rossz dolgok, szépek, találkoztam ismerősökkel, láttam szörnyűségeket, beszéltem más művészekkel. Sok-sok minden hatott rám az elmúlt hetekben.
Az egyik beszélgetésem során, megkérdezték tőlem, hogy mért is írok verset. Régen kapásból rávágtam volna azt, hogy magamért, saját szórakoztatásomért.
Nektek írok mostanában, és ez ihlet meg. A tudat, hogy van akit érdekelnek a verseim, az érzéseim, a gondolataim, a tapasztalásaim és még sok minden, amit a papírra írok.
Néha magam sem tudom eldönteni, hogy jó-e az nekem, hogy egyedül vagyok, vagy nem. Valamikor nem kell senki, csak magányosan üldögélni és verset írni. Viszont vannak pillanatok, napok, hetek, amikor fáj a magány. De hamar kigyógyítom magam azzal, hogy írok egy ehhez hasonló verset:
Talán életem egyik legnagyobb szerelme volt Helena. Ezzel a verssel búcsúzom tőle, VÉGLEG. No persze szokatlan lesz, hogy múzsa nélkül maradok. Két és fél év... ez nagyon sok idő. Szinte már az életem részévé vállt. Egy kicsit nehéz.
Egy nagyobb hangvételű mű. Tulajdonképpen ez egy évfordulós vers. Igaz 2 hónapos késéssel, de belefér. 2003. február 10.-én született az első versem. A most sorra kerülő versem, igazság szerint a 102., ezért van az, hogy 102 soros (ha nem gépeltem el). A versben szereplő "jótevőknek" ajánlom ezt a verset és azoknak, akik támogattak és a mai napig szeretnek.
A kisiklás
I.Emlékezés
Megmérgeztél. Nézd, mit tettél!
Szívemből egy darabot kitéptél.
Tetszett neked, hogy szerettelek.
Tetszett, hogy figyeltelek,
Hogy görögtűzként égett a vágy,
Hogy minden érintésem gyengéd és lágy.
Elfeledtél. Emlékezz, mit mondtál!
Nem választ el, se ember, se halál.
Mikor hajad sálként fonta át nyakam,
Mikor csókod perzselte ajkam,
Mikor kezed lágyan tapintott,
S tudtuk, hogy a világ értünk forgott.
Hazudtál. Hisz az emlékek, s a vágyak,
Csupán fájó sebeket táplálnak.
II.Találkozás
Tüzes volt az örök Vándor,
Erején nem mutatkozott a kor.
Illatoztak az orgonák,
S a széllel táncoltak a fák,
Izzó testem hevét,
Koronájuk enyhítették.
A hűvös, árnyékos biztonságban,
Ott ültem, nagy magányomban.
Jól emlékszem arra a napra,
S kíváncsi pillantásodra,
Sárga hajadra, barna szemedre,
Vörös ajkadra, s finom kis kezedre.
Ott ültünk a padon,
S vártuk, hogy jöjjön az alkony.
S tudtuk, hogy miénk a pillanat,
Mikor ajkam érintette ajkadat,
Mikor kezem simogatta kezedet,
S amikor belélegeztük a szerelmet.
Emlékszem, amikor a Hold vakaródzott az égen,
S mi csendben elbújtunk a sötétben.
Fülembe suttogtad, hogy szeretsz engem,
S hogy te leszel örökké a kedvesem.
Akkor éjszaka, újjászülettem karjaidban,
S újra hinni kezdtem a csodákban.
III.A kudarc
Egyszer csak nagyot hibáztunk,
S a szerelem nevében vitáztunk.
Csendes lett az éjszaka,
S elmúlt szerelmünk varázsa.
Szemed vágyakozó ragyogását,
Hangod tündéri varázsát,
Felváltotta a hamisság,
S a kegyetlen némaság.
Elengedtem szerelmes szívedet,
Mint fa az elfonnyadt levelet.
S vöröslő rózsánk,
A hónapok leszakították.
IV.Bánat és szenvedés
Mint égett húsdarab hevertem a betonon,
S vártam, hogy az éhes kutyák kapnak-e az alkalmon.
Ezt a versemet egy barátomnak szeretném "küldeni": Pál Kitty-nek. Ugyanis ő az én Pirulós Természettündérem. Sajnálom, hogy eddig nem raktam fel a blogra, de most orvoslom a hibát. Tehát egy vers a Tündérnek:
Ez a versem is szerepel az antológiában; hogy őszinte legyek, nagyon szíven ütött az a dolog, hogy egy "kívülálló", aki költőnek mondja magát, előadóművész és színész, másnak a versébe írjon, javítson. Szerintem ez kritikán aluli. Véleményem szerint senki sem engedheti meg magának ezt. Akármekkora előadóművész is legyen. Íme az eredeti formájában szereplő versem:
Tudom, már régen írtam. Össze kellett szednem azokat a verseket, amik nem lettek itt a blogomon publikálva, de máshol (www.lirikusok.hu, Erogén Mosoly című antológiában) igen. Mivel a klubtagságom megszűnt, ezért arra gondoltam, hogy itt fogom publikálni. Az első ilyen a "A sivatag szerelmese" című versem. (Itt tenném hozzá, nem kronológiai szempont szerint megyek.)
Már régen szólaltam meg, s egy kicsit nyomaszt ez a csend, ezért írok néhány sort erről a versemről. Sokszor mikor magam vagyok, van időm gondolkozni, mélázni, elrejtőzni a saját kis világomba. Ez a versem erről a rejtőzésről szól. Mikor minden szép és úgy van ahogy szeretem, vagy amikor mindenki ellenem van és minden fájdalmas és rideg. Aztán visszaesek a valóságba és újra felfogom az ingereket. Megszűnik a világ
A most következő vers, több mint egy vers. Akihez ez a versem szól, Ő több volt nekem, mint tanár, mentor, vagy barát. Sosem fogom elfeledni. Az igazság az, hogy kivételes személyiség. Kedves, megértő, együttérző, ... és még sok-sok jó tulajdonság. Rosszat nem is mondhatok róla. Na mindegy, egy szó mint száz. A vers:
Kedves Blog olvasó! Ezúton szeretnék Kellemes Ünnepeket és hasonlókat kívánni Neked! Nem áltatok senkit, de úgy néz ki, hogy csak egy hét múlva fogok újra írni. Addig is olvasgassátok bőszen az eddigi verseimet. Üdvözlettel: Tibi :)
Igen. A nagy klasszikus: Se veled, se nélküled szerelem, mint Ady-nál. Így jellemezném a kapcsolatomat Noémival. A következő vers is hozzá írodott, a másik két versem a feledésbe merült, amit neki írtam, ugyanis magával vitte.
Ez a versem annak az embernek az emlékére íródott, akit a legjobban szerettem gyerekkoromban. Csak jó szava volt hozzám, mindig volt ideje meghallgatni és büszke volt rám, de őszintén, nem csak felületesen. Az Ő emlékére.
Nagyapám
Minden pillanat elmúlik,
Egyszer mindenki megszűnik.
Meghalunk, mi mindannyian.
Szerettelek, holtodiglan.
Elvitt magával a halál,
Félek, engem is megtalál.
Nem tudom, mikor, hol, hogyan,
Közel van, itt jár nyomomban.
Nem kell. A haláltól félnem.
Az életem kéne élnem.
Eddig életem, nem éltem.
Idáig a halált féltem.
Emléked mindig elkísér,
Másnak e név, semmit sem ér.
Előttem tiszteletben áll,
Mert szerettelek nagyapám.
Vác, 2005. április 02.
Bagi Tibor
Mára ennyit, már nagyon fáradt vagyok, és bénázok.
34. A vicces az, hogy nem szoktam olvasgatni a verseimet a blogon, talán pont azért, mert nekem megvannak "írott" példányban is. Meg amúgy is én írtám mindet, valamelyiket meg kivülről tudom. Valamelyik rossz érzéseket elevenít fel, valamelyik meg jókat. Szóval ezért nem olvasom a verseimet a blogon. Ezért, ha találtok benne "hibát", vagy a saját véleményeteket szeretnétek elmondani a verseimmel, a bloggal, vagy velem kapcsolatban, kérek mindenkit, hogy ossza meg velem is! Csak bátran! Véleményt, kritikát, bármit! Azért publikáltam a verseimet, hogy más is olvassa, véleményezze, átérezze. Köszönöm. Íme egy újabb korai zsenge:
2004-es verseim közül a legrégebbi, egy szerelmes vers:
Újra
Boldognak lenni remek,
Akadályt nem ismerek.
Dőlnek belőlem a szavak,
Újra papírra írlak.
Újra szívembe zárlak.
Ismét, ugyanúgy várlak?
Örökkön fiatal maradni,
Szerelmed mindvégig akarni.
Hogy is várhatlak ugyanúgy?
Érzem azt, mi elveszett.
Újra érzem meleged.
Újra érzem tebenned.
Eztán gond nélkül, vígan élni.
A sötétben többé nem félni.
Először érzem, velem vagy.
De nem csak gondolatban.
Együtt az álmainkban.
Kérlek! Tarts karjaidban!
Vác, 2004. szeptember 29.
Bagi Tibor
Pont akkor lettem szerelmes újra, mikor már kezdtem volna "kigyógyulni" az előző csalódásból. Mindig így van egyébként. Az ember egy percig sem lehet nyugodt. Hiányozna a "kényeztető" törődés.
Hát igen! Ez az egyik olyan 2003-as versem amiről őszintén mondhatom, hogy jól sikerült. Ez a versem még DiLaen-nek is tetszett, és higgyétek el nekem, hogy ezek nagy szavak.
13. Kettőnél több szerelmes verset egy lánynak írni csak egyetlen egyszer fordult elő velem, az is az első szerelem hevében, 14 évesen. Emlékszem, akkor nem voltam túl romantikus, pedig az vagyok általában. SMS-ben írtam meg neki, hogy mennyire szeretem, persze ettől ő megijedt. Én "sokáig" lelkiztem rajta, ezért születtek a "gyönyörű versek".
-Legyen már vége! – gondolom. Tüzes nyila szíven talál, Meggyullad, s egy percre megáll. Aztán, minden hirtelen jön. Ráüt, s nem marad kő kövön. A víz kivet arcomat, Árnyék suhintja orromat. Végül egyedül maradok, S eltűnnek vele a gondok.
Ez a versem akkor született, amikor életem első szerelme NEM-et "mondott". Keserű és dacos a vers hangvétele. Tulajdonképpen ilyen egy megrögzött udvarló, aki kosarat kap, de nem képes, vagy nem akarja realizálni a tényt:
Ez a vers, keserű és egy kicsit önsajnáltatós. Mondjuk 14 évesen ez belefér. De mint minden versemhez, ehhez is emlékek kötnek, ezért ezt is publikálom.
Ez a vers egy lányhoz írodott, életem első szerelméhez. Habár kapcsolat nem lett belőle, mert gyík voltam és elszúrtam (most biztos, hogy másképp cselekednék), de ez nem számít, csak ez a korai zsenge:
Az első gondolatok születése a bloggal kapcsolatban, DiLaen fejében születtek, ő javasolta, hogy írjak blogot. Tehát írok. Az ok amiért blogot írok, hogy sehol sem tudtam publikálni a verseimet, de itt sikerül. No persze nem az első feljegyzésben. 2003 óta írok verseket, elég sok összegyűlt azóta; ezeket olvasgathatod majd itt fent az oldalon. A www.lirikusok.hu honlapon is fent van (volt), néhány versem, de az igazság az, hogy a főszerkesztővel megromlott a kapcsolatom. Ezért otthagytam őket, és most a saját utamat járom.
Utolsó kommentek